177

Apócák a pácban – MOZI a napon

Szilvási Krisztián írása

A Yello együttes belekezd The Race című dalába, mi pedig máris látjuk magunk előtt Briant és Charlie-t menekülni az angol maffia, a kínai triádok, valamint a rendőrség elől, aztán fityulát a fejre, hogy megszülessen Inviolata nővér és Euphemia nővér. 30 évvel ezelőtt, 1990. március 16-án került a mozikba az angol Apócák a pácban Eric Idle-vel és Robbie Coltrane-nel a főszerepben. Gyorsan vessünk is keresztet: „A fejem, a farkam, a pénzem, az órám…”.

Miután főnökük elhalálozott, helyére pedig fiatalabb, kegyetlenebb utód érkezett, a két londoni gengszter, Brian Hope és Charlie McManus elhatározzák, kilépnek a bűnözés mókuskerekéből, hogy Brazíliában kezdjenek új életet. Ehhez azonban persze szükségük van némi anyagi forrásra, így lenyúlják a helyi triádok drogból származó millióját, amelyre persze saját bandájuknak és a rendőrségnek is fáj a foga. Menekülni kezdenek, de autójukból kifogy a benzin, így gyalogszerrel iszkolva teljesen véletlenül egy közeli apácazárdába surrannak be. S miután az utcán nyüzsögnek a rendőrök, valamint a két gengszterbanda is a fejükre vadászik, kénytelenek fityulát-köpönyeget ölteni némi smink megtámogatásával, hogy megszülethessen Szeplőtlen Fogantatás Inviolata nővére és Krisztus Öt Sebének Eufemia nővére. Közben persze Brian barátnője, Faith is őket keresi, az egészből pedig egy mulattató, szituációkra és dialógusokra épülő vígjáték kerekedik olyan párbeszédekkel, amelyek 30 év távlatából is harsány röhögésre késztetik azokat, akik tiniként nézték ronggyá VHS-en a filmet. (Őszinte bocsánat az utóbbi mondat erősen személyes érintettségéért...)

Az Apócák a pácban tipikusan az a film, amely egyszerű (majdhogynem ostoba) története ellenére tökéletesen izgalmas és működőképes a két főszereplő karakterisztikájának eltérő volta miatt. Az angol író-rendező Jonathan Lynn nevéhez később az USA-ban olyan vígjátékok fűződnek, mint a Vinny, az 1ügyű (Oscar-díj Marisa Tomei-nek), A dzsentlemanus Eddie Murphy-vel, A pénz boldogít Michael J. Fox-szal, a Bilko főtörzs Steve Martinnal vagy a Bérgyilkos a szomszédom Bruce Willis-szel és Matthew Perry-vel. A Nuns on the Run – az 1985-ös Nyom után – a második nagyjátékfilmje volt, amelyet a nyugat-londoni Ealing Studios 1950-es vígjátékainak stílusában akart elkészíteni.

A koncepció miatt kulcskérdés volt a két főszereplő kiválasztása, és majdnem össze is jött, hogy „házi” Monty Python kabarévá váljon a dolog, ugyanis az Eric Idle játszotta Brian mellé társnak Michael Palint szerették volna, aki viszont más filmes elfoglaltságai miatt nem tudta vállalni a felkérést. Így kapta meg végül Charlie szerepét Robbie Coltrane, akinek aztán az Apócák a pácban igazi áttörést jelentett (ha valaki nem tudná, ő volt Hagrid a Harry Potter-szériában). Ők ketten különben, Idle és Coltrane korábban már „játszottak együtt”: apró szerepben mindketten feltűntek a Chevy Chase fémjelezte 1985-ös Európai vakációban.

Amúgy a két főszereplő egyikét sem kerülték el a vallási témájú vígjátékok. Eric Idle a Monty Python társulattal 1979-ben követte el a kultikussá vált Brian életét, míg Robbie Coltrane 1991-ben a Tévedések pápájában bohóckodott a kereszténységgel. További érdekesség, hogy 1990-ben három hónapon belül egy másik film is a mozikba került azonos alaphelyzettel: két férfi álcaként egyházi bőrbe bújik. Igaz, a Robert De Niro és Sean Penn alakította, Neil Jordan rendezte Nem vagyunk mi angyalokban fityula helyett reverendát öltenek a főhősök. Az Apócák a pácbant különben – elvonatkoztatva a vallási témától – sokan Billy Wilder 1959-es klasszikusához, a Van, aki forrón szeretihez hasonlították (ott Tony Curtis és Jack Lemmon férkőztek be hölgyeknek öltözve egy női zenekar tagjai közé).

A film a nézők körében sikernek számított, hiszen bár limitált számú kópiában vetítették Amerikában, összességében 11 millió dolláros bevételt könyvelhetett el – valószínűleg a gyártási költségek többszörösét. A kritikusokat azonban rendesen megosztotta: Roger Ebert, a világ egyik legmértékadóbb véleményezője például azt kérdezte, „a filmkészítők miért ragaszkodnak ahhoz, hogy az apácák viccesek?”. Szerinte egészen komoly pszichés okok bújnak meg azoknál, akik ragaszkodnak ehhez az ideához. USA-szerte sok vitát ki is váltott az apácák ilyesfajta „kihasználása”, holott a promóciós videókban több apáca nyilatkozata is szerepelt, akik látták a filmet, és mindenféle felháborodás nélkül tetszett nekik.

Szóval az Apócák a pácban bizonyos körökben (én is oda tartozom) meglehetős kultusznak számít mind atmoszféráját, mind a színészek teljesítményét, mind pedig a történetben rejlő humoros szituációkat és verbális poénokat tekintve. Helyenként persze – az érzékenyebbek esetében mindenképpen – súrolja a blaszfémia határát, de összességében azért egyáltalán nem „istentelen”. Mindenesetre aki könnyebben megbotránkozik, ne olvassa el, Charlie hogyan magyarázza el Briannek a Szentháromságot...

- Na figyelj! Van az atya, a fiú meg a szentlélek. Ez egy és ugyanaz. Mint egy lóhere. A papunk mindig így mondta. Három levél, de egynek számít. Nos, az Atya leküldte a fiát, ő volt a Szeretet. Amikor a lelke felszállt, leküldte a Szentlelket, akinek megjelenési alakja egy…
- Na ezt már mondtad, egy angyal.
- Egy galamb.
- Galamb volt az angyal?
- A lélek volt a galamb.
- Hadd foglaljam össze! Isten, a fia, és a fia, az Isten. De a fia fönt szálldos. Mint valami lélek. Vagyis egy szárnyas angyal. Vagyis egy galamb. És ők mind ideküldték egymást, pedig valamennyien egy és ugyanaz a dolog.
- Úgy van!
- Várjunk csak! Értettél te valamit abból, amit én most elmondtam?
- Nem. De senki nem ért belőle semmit. Azért kell hinni benne. Azért van szükség a hitre. Ha lenne értelme, nem kéne vallásnak lennie.

Szilvási Krisztián

Forrás: imdb.com, wikipedia.org

2020.03.16