Kossuth Lajos a szükséges pénz biztosítására határozott lépéseket tett. Megtiltotta az arany- és ezüstpénzek kivitelét az országból, az osztrák nemzeti bankkal folytatott tárgyalások eredményeképp 500 ezer forintnyi váltópénzt küldetett a budai váltópénztárhoz, és limitálta a bankjegyek fémpénzre való beváltását. A lakosság ugyanis tömegesen szerette volta átváltani bankóit érmékre, mert nem hitt a papírpénzek értékállóságában. Nem alaptanul, hiszen június 2-án az uralkodó jóváhagyta azt a rendeletet, amellyel beszüntette a bankók ércpénzre váltását.

Kossuth megítélése szerint ekkor vált szükségessé egy új, stabil fedezettel bíró, önálló magyar bankjegy kibocsátása. Az államkassza azonban üres volt. A fedezet megteremtésére 5%-os kamatozású kincstári utalványokat bocsátottak ki; Kossuth indítványára pedig a Batthyány-kormány 1848. május 19-én kiáltványt tett közzé, amelyben közadakozásra kérték fel a honpolgárokat. A felhívásra a Hazánk című győri lap is reagált, nem is akárhogyan, ahogy illusztrációnkból is láthatják.

Ismert és jómódú személyek mellett tanítók, papok, kereskedők, egyszerű földművesek is adakoztak. Az akció eredményeképpen az összegyűjtött pénz és értékek – ékszerek, lovak, családi ezüstök stb. ‒ 600 ezer forinttal gyarapították az államkasszát. Ezekhez társultak még az egyéb bevételek, például adók, bányászati jövedékek; ezek együtt ötmillió forintot tettek ki. Ez az összeg már elégséges volt az első magyar bankjegy kibocsátásához.

Az első magyar bankjegy, a kétforintos, rózsaszínű, álló formátumú papírpénz 1848. augusztus 14-én került forgalomba. Ezt követte októberben az egyforintos, szürkés színű, fekvő bankó (kibocsátási dátuma szintén augusztus 14., de később került forgalomba). Mindkét bankjegynek ércfedezete volt, ami fontos tényező a közbizalom szempontjából.

Kossuth egész bankjegysor kibocsátását tervezte: 5, 10, 50, 100 és 1000 forintos államjegyekben gondolkodott. Szeptember elsején kibocsátották az 5 forintos pénzeket, a 100 forintosok november 7-én, a tízforintos bankók pedig csak 1849. március 24-én kerültek forgalomba. Az 50 és az 1000 forintos címletű bankjegy azonban soha nem készült el.

A bankjegyek egy része valóban igényes kivitelű volt, dacára annak, hogy a magyar nyomdaipar igazából nem volt felkészülve ilyen jellegű feladatokra. A bankjegynyomás bizalmi feladatát a pénzügyminisztérium a Landerer-Heckenast nyomdára bízta – a cég neve minden bizonnyal ismerős olvasóinknak. A bankjegynyomda 1848 júniusától 1849. januárjáig Pest-Budán dolgozott, majd biztonsági okokból Debrecenbe telepítették. Május végén ismét Pestre, majd július 12-én Szegedre szállították a nyomda berendezését. 10-12 nap üzemelés után a nyomdát áttelepítették Aradra, ahol aztán 1849. augusztus 17-én a bevonuló orosz és osztrák csapatok kezére került.

Amint látható, a bankjegynyomda működése teljesen ki volt szolgáltatva az aktuális hadi helyzetnek. Ugyan 66 millió forint értékben nyomott ki bankjegyeket, ezek forgalomba hozatala az adott körülmények között nehéznek bizonyult. Állandósult a pénzhiány és ezzel együtt a gazdasági-kereskedelmi nehézségek, valamint a hadsereg ellátásának problémái. A helyzet odáig fajult, hogy 1849. augusztusában a haditanács engedélyével megkezdődött az úgynevezett „álladalmi fizetési eszközök”, más néven „szükségpénzek” kinyomtatása. Nyugat-Dunántúlon Komáromban és Pápán nyomtattak ilyen fizetési eszközöket. Komáromban 2 és 10 forintos kincstári utalványokat, 5, 8 és 10 pengő krajcáros szükségpénzt, Pápán 5 garasost hoztak forgalomba.

Győr városa nem szerepel a szükségpénzt kiadó települések listáján, szerepe később lesz a szabadságharc pénzügyeinek történetében.

Az osztrák kormány a kezdetektől fogva erőteljesen fellépett az önálló magyar pénzjegyekkel szemben. Már az első magyar bankók megjelenése előtt rendeletet adtak ki, ami tiltja az efféle fizetési eszközök forgalombahozatalát és használatát. Windischgrätz herceg 1848. december 29-én Győrött kiadott Proklamációjában utal arra, hogy „...Kossuth Lajos pártütő és cinkosai Magyarországot roppant számú papírpénzzel elárasztották...”. Az osztrákok ellenlépései dacára a nyomasztó pénzhiány miatt egy időre az 1 és 2 forintosok forgalomban maradhattak. 1849. február 23-án azonban rendelet jelent meg, amely a 15 és a 30 pengős kincstárjegyeket azonnali hatállyal értéktelennek nyilvánította. Az ércfedezettel rendelkező 1 és 2 forintos bankjegyek egy részét  azonban be lehetett váltani osztrák bankjegyekre. A nagyobb városokban – így Győrben is – 6 napos határidőt adtak meg. Nyárra azonban eldurvult a helyzet. Az új főparancsnok, Haynau 1849. június 29-én Győrben kiadott felhívásában a Kossuth-bankókat rejtegetőkkel szemben az elkobzás mellett súlyos büntetést is kilátásba helyezett.

A néhány nappal később kiadott banai proklamációjában egyenesen haditörvényszékkel fenyegette mindazokat, akik nem szolgáltatják be 48 órán belül – ellentételezés nélkül – a birtokukban lévő bankókat. Az összegyűjtött bankjegyeket látványosan elégették, ami körülbelül 50 millió forint értékű vagyon megsemmisítését jelentette. A becslések szerint a lakosság a forgalomban lévő bankjegyek mintegy ötven százalékát adta le, a többit értékes kincsként őrizte. A közgyűjtemények és magángyűjtők tulajdonában szép számmal akadnak példányok belőlük, de állapotuk nagyban függ attól, hogy milyen körülmények között őrizték őket.

A szabadságharc pénzeiről szólva említést kell tennünk a fémpénzekről is, bár ezek előállítása jóval kisebb volumenű volt. 1848 elején a törvényes fémpénzeknek három csoportja volt forgalomban: az aranypénzek, a konvenciós ezüstpénzek és a réz váltópénzek. A szabadságharc idejére jellemző készpénzhiány fokozottan jelentkezett a fémpénzek esetében. Kossuth elrendelte, hogy a bányászatból származó fémeket Körmöcbányára, a pénzverdébe szállítsák, ebből remélte csökkenteni az alapanyaghiányt. Jelentős fejezet a magyar pénztörténetben az az 1848 májusában kelt rendelet, amely új matricák (verőformák) előállítására utasított. Így kezdődött meg a magyar típusú dukát, húszas és 10 krajcáros verése. Ezeken a feliratokon Mária kép (Magyarország védőszentje) és magyar nyelvű körirat szerepelt. Ez a lépés azonban nem bizonyult elegendőnek. A hiányzó aprópénz pótlására feldarabolták a nagyobb értékű bankjegyeket, s egy-egy darabkával fizettek, vagy szükségpénzeket adtak ki.

Még ebben az esztendőben megkezdődött a legmagyarabb aprópénz, a réz egy krajcárosok verése is: ennek előlapján a koronázott magyar címer, hátlapján pedig magyar felirat – EGY KRAJCZÁR 1848 – szerepelt.

A helyzet normalizálása érdekében sor került még a 6 krajcáros ezüst és 3 pengő krajcáros rézpénz verésére is, ez utóbbiak már Nagybányán készültek. A szabadságharc végóráiban, 1849 júliusában ugyanitt vertek még 60 ezer példányt az egy krajcárosokból, de ezek gazdasági szerepe már nem volt számottevő.

A szabadságharc pénzei közül meghatározó szerepet a bankjegyek játszottak, a fémpénzekre azért tértem ki kicsit bővebben, hogy szót ejthessek egy különleges pénztípusról, a csavaros krajcárokról vagy más néven „spionpénzekről”. A gyűjtők büszkesége, ha kollekciójukban megtalálható egy-egy ilyen példány. Ezek olyan érmék, amelyeknek előlapja és hátlapja szétcsavarozható, köztük pedig apró üreg bújik meg. Ezek nagy valószínűséggel még a szabadságharc idején vagy röviddel azután készültek. A szakértők között nincs egyetértés abban, hogy mi célt szolgáltak ezek a pénzek: van, aki szerint titkos üzenetet, mások szerint jelszavakat tudtak küldeni egymásnak úgy, hogy a lebukás veszélye csekélyebb volt. Ez is lehetséges, azonban a ránk maradt spionpénzek egy részében jeles személyiségek – Kossuth, Petőfi, Batthyány, Aulich – miniatűr képmása látható elrejtve (ilyen „tekerős” krajcárokat ábrázol az oldal alján található képgaléria 15-18. fotója) – ezeket ereklyeként őrizte tulajdonosuk.

A Kossuth-bankók és a csavaros krajcárok nem egyszerűen pénzek. A hazaszeretet, az önkényuralommal szembeni ellenállás jelképei, a nemzeti emlékezet eszközei. Vigyázzunk a fennmaradt példányokra!

Berente Erika

Felhasznált irodalom:
Faragó Miksa: A Kossuth-bankók kora: A szabadságharc pénzügyei. Budapest: Nyugat, (1912)
H. Szabó Lajos: A szabadságharc és emigráció pénzei, kitüntetései. Pápa, 2008.
Hazánk. Politikai ʼs irodalmi közlöny. 218. sz. (1848. május 30.) p. 1.
A magyar pénz története: A kezdetektől napjainkig. Szerk.: Pallos Lajos, Torbágyi Melinda, Tóth Csaba Budapest: Kossuth Kiadó – Magyar Nemzeti Múzeum, 2017.
Soós Ferenc: A magyar fémpénzek és feliratai és címerei. Budapest: Argumentum K. ‒ Numizmatikai Társaság, cop. 1998.

Fotók:
Az 1., 5., 6. fotó közkincs. A 2. kép a Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér Digitális Könyvtárából származik. A 3., 4. és 7. képen látható bankjegyek és fémpénzek a Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum gyűjteményében találhatók. Nyilvántartási számuk: XJM.NUM. 64.44.12. A felvételeket Szalai Zsolt készítette.