160

Viharzóna

Szilvási Krisztián újranéző filmkritikája

the-perfect-storm

Akiknek a halászat az életük, számolniuk kell a halállal is. De érdemes-e kockáztatni az életet a szerelem és család oltárán? Wolfgang Petersen 2000-ben megtörtént esetből forgatott a hollywoodi ízlésnek megfelelő akciófilmet. A rendező már korábban is bizonyította (Az elnök különgépe, Célkeresztben, Vírus), hogy képes az akciófilmek dramaturgiájának hű követésére, ezúttal pluszként drámai vizekre is evezett: a Viharzónában egy természeti elemnek rendeli alá hőseit, és egyben magát az életet is.

A Gloucesterhez hasonló kis kikötővárosokban a víz életforma. Éltető elem a szó minden értelmében, hiszen a megélhetést szolgálja a halászat, a hajóépítés, a hajójavítás révén. A halászat azonban veszélyes foglalkozás, hiszen hiába járunk már jócskán az új évezredben (a filmben még csak 1991-ben), a természeti elemek időnként mégis erősebbnek bizonyulnak nálunk. Megszelídítésükre ezért nem is mindig, csupán elviselésükre van biztosan reális esély. De mindig voltak/vannak/lesznek olyan férfiak, akik NEM a családra teszik fel az életüket – ilyen Billy Tyne is (George Clooney), akinek a tenger a mindene. S hogy miért? Természetesen tönkrement házasság áll a háttérben, akárcsak legénységének legtöbb tagjánál.

A Viharzóna egyszerre akciófilm és dráma. A története dráma, a körítése akciófilm. Petersen remekül adagolja az izgalmakat és az érzelmeket. Egyensúlyt teremt köztük, ezzel alapozva meg a drámai hatást. Igaz, kicsit hatásvadászra sikeredett a film, de egyben elgondolkodtató a sok tönkrement élet, az, hogy az érzelmi nihilből hogyan próbál kitörni az érző lélek. Sikerül egy olyan pozitív kicsendülést biztosítania, hogy „mindenkit vár otthon valaki”, s ha ez másnak nem is, tanulságnak jó.

Billy Tyne karaktere nagyon érdekes. Mivel George Clooney játssza, az ember rögtön elkönyveli őt tisztán pozitív figurának, pedig nem teljesen az. Személyiségén átsüt egyfajta önző vonás, saját akaratát embereinek szükségletei fölé helyezi. Legalábbis a film feléig, hogy onnan aztán egyenes úton jusson el a „jóig”. Azonban ezt egy kissé hamisnak érzem, nem személyiségfejlődésnek gondolom, hanem a műfaj diktálta kötelező irányvonalnak. Ebből is látszik, hogy nem vérbeli drámai rendező kezében futnak össze a szálak, hanem inkább egy olyan közönségfilmhez értő direktoréban, aki „megtanulta”, egy ilyen műfajú film nem bírja el a túlságosan árnyalt karaktereket. Kár érte.

Mindezek ellenére a Viharzóna nagyon jó film. A látvány magával ragadó, a „színes” képek John Seale operatőri munkáját dicsérik, a zene pedig, ahogyan azt James Hornernél megszokhattuk, lélekbe mászó. Jól oldja meg a film azt a problémát is, hogy annak ellenére, hogy nincs megszokott katarzis (happy end), mégsem hagy a nézőben le nem vezetett energiákat. S ha kicsit hatásvadászra sikeredett is a Viharzóna, ezt könnyen elnézhetjük neki, mivel nagyjából sikerült megragadnia azt a miliőt, azt az atmoszférát, amely a kikötővárosok és a benne élők érzelem- és lelkivilágának sajátja.

Bobby (Mark Wahlberg) utolsó üzenete pedig még sokáig visszhangzik a fülünkben, és egyben üzenet is az áldozatokról szóló film igazi özvegyeinek és árváinak: „Nincs búcsú! Csak szerelem van! Csak szerelem!

Szilvási Krisztián

2020.03.11