293

Umbrella Academy

Az Esernyő Akadémia: Dallas – képregénykritika

az-esernyo-akademia-dallas

Az Umbrella Academy első köteténél még lehetett azon rágódni, hogy Gerard Way mennyire képregényalkotó és mennyire rocksztár, de nem túlzás azt állítani, hogy ezzel a kilencedik művészeti ág sztárja is lett. Az első sztori nagyon erős volt, az sem lett volna csoda, hogy itt elakad a történet, és nem lesz folytatás.

Ezt Way a saját bevallása szerint is óriási kihívásnak élte meg. Na nem azért, mert pénzügyi sikerre hajtott, hanem egyszerűen nem tudta, hogy az Apokalipszis Szvit után hogyan lehet többet, jobbat csinálni művészeti értelemben.

Rögtön az elején le lehet lőni a poént: a Dallas nem erősebb a debütálásnál. Benne van annak az íze, hogy ez egy folytatás, hogy ez valaminek a toldaléka, és nem feltétlenül a legtermészetesebben gördült elő az alkotók fejéből. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a Dallas rossz lenne, sőt, ez is kiemelkedő képregény. Mert a sztori ugyanolyan feszes, az ötletek továbbra is tobzódnak, bár rendkívül fárasztó, hogy a legtöbb fikciós történetben vagy világban (legyen az képregény, regény, film, sorozat) az időutazás a nagy ötlet, hogy valamivel feldobják a fáradtnak gondolt sztorivonalakat. Azért is szomorú ez, mert az Umbrella Academy mint alapöltet a mai napig frissnek hat.

A Dallas története röviden annyi, hogy miközben az Akadémia tagjai az Apokalipszis Szvit eseményei után a sebeiket nyalogatják, a kissé morózus, embergyűlölő és az előzményekben kevés szerepet kapó Ötös kerül bajba, akit aztán a többieknek kell megmentenie. Persze miatta az időutazás végül is természetesen jelenik meg a sztoriban (ez a szuperképessége ugyanis), azt mégsem annyira érezni letaglózónak, hogy Way beveti a hetvenes évek legtöbbet tárgyalt történelmi eseményét is. J.F. Kennedy meggyilkolására természetesen ő is ad egy alternatív vagy inkább szürreális magyarázatot, de amúgy arról, hogyan is keveredünk ideáig, nem lenne jó mesélni, mert a hűha-faktorból venne el, még ha ez a faktor most nem is akkora, mint korábban.

Egyébként az alkotópáros nem lett rosszabb, hiszen az író képes mederben tartani az ötleteit, és úgy vezetni a szereplőket, hogy az következetes legyen, sőt a karakterrajz most lényegesen hangsúlyosabb, ami nagyon jó, mert erre valóban szűk volt az előző, hatfüzetes keret. Gabriel Bá – ha lehet ilyet mondani – csak jobb lett ahhoz képest, mint amit eddig láttunk tőle. A stílusa egyszerre archaikus és modern, de utóbbi felé billen el a mérleg. A nyolcvanas években ilyen rajzok nem születhettek volna Amerikában, főleg ilyen dinamikával. Az ő mesteri oldalai miatt nem kérdés, hogy minden apró fanyalgás ellenére kihagyhatatlan ez a kötet.

Way, jelenleg úgy tűnik, hogy a zenekara felélesztésén munkálkodik, de előtte még tavaly kijött tőle a Hotel Oblivion történet, amit – feltételezem – a Vad Virágok kiadó sem szeretne kihagyni, és a Dallas alapján kár is lenne. Ez a kötet arra is jó, hogy újra kíváncsiak legyünk, Way milyen választ ad a saját magának ismételten feltett kérdésére: „Mi a frászt fogunk ezután csinálni?”

Dankó János
Forrás: langologitarok.blog.hu

2020.03.10