A kormányzóválasztás oka a közjogi rendezetlenség volt: elsősorban azt kellett tisztázni, hogy az országnak milyen államformája legyen. A királyságot állították volna vissza a forradalmak okozta felfordulás leküzdése után, de kérdéses volt, hogy ki üljön a trónra. A győztes nagyhatalmak, valamint a környező országok kialakulóban lévő szövetségi rendszere, a kisantant is azon a véleményen volt, hogy Magyarország trónjára sem az utolsó legitim király (IV. Károly), sem a Habsburg-ház más tagja nem léphet.

A magyar legitimisták azonban a Pragmatica Sanctio érvényességét vallották, s ezen az alapon a Habsburgokat látták volna szívesen a királyi trónon. Sőt a szűkebb értelemben vett legitimisták, a karlisták egyenesen IV. Károly visszatértét várták, mert a király részéről az uralkodói jogok átmeneti szüneteltetését nem értelmezték lemondásnak. A másik tábor, a szabad királyválasztók IV. Károly nyilatkozatát lemondásként értékelték, de a szóba hozott egyéb jelölteket a legitimisták, a nagypolgárság és a katolikus főpapság nem fogadta el. A vita 1920. február 13-án zajlott. Mivel nem tudtak közös nevezőre jutni, Huszár Károly, az alkotmányosság helyreállításának feladatával 1919 novemberében megbízott koalíciós kormány miniszterelnöke – áthidaló megoldásként – azt javasolta, hogy amíg az állami főhatalom gyakorlásának végleges rendezése megtörténik, a nemzetgyűlés válasszon magyar állampolgárságú kormányzót.

A kormányzó mint államfői tisztség komoly hagyományokra tekintett vissza országunkban, gondoljunk csak Hunyadi Jánosra, aki 1446-1452 között, vagy Kossuth Lajosra, aki 1849-ben töltötte be ezt a pozíciót. Ez kedvezett a kormányzóság ideiglenes megoldása melletti döntésnek, mely kompromisszum minden politikai félnek elfogadható volt, hiszen úgy tűnt, ez biztosíthatja a politikai újrakezdéshez szükséges stabilitást. Ezért 1920. február 16-án a nemzetgyűlés az 1920. I. Törvénycikkben így is rendelkezett.

Na de ki legyen az a kiváló magyar, aki alkalmas a tisztég betöltésére? A régi politikusok többsége legszívesebben gróf Apponyi Albertet választotta volna, de ő már hetven fölött járt, és nyílt legitimizmusa, valamint a háború alatti németbarátsága miatt az antant hatalmak nem támogatták. Így aztán a hadsereg fővezére, Horthy Miklós volt az egyetlen reális jelölt. Az a Horthy Miklós, aki 1919. november 16-án, miután a román hadsereg gondos ellenőrzés mellett távozott a kifosztott Budapestről, a „darutollasnak” nevezett haderő élén bevonult a fővárosba, hogy konszolidálja az ország helyzetét. A kormányzóválasztás idejére politikai helyzete megerősödött, elnyerte a Nyugat bizalmát, rendelkezett fegyveres erővel, s egyre inkább a jövő emberének tekintették.

Magára a kormányzóválasztásra 1920. március 1-jén került sor. (Az utolsó képen Horthy leteszi a kormányzói esküt a Nemzetgyűlésben.) Horthy Miklós a leadott 141 szavazatból 131-et kapott meg. Apponyi Albertre (aki időközben visszalépett a jelöltségtől, és maga is Horthy megválasztását javasolta) 7-en szavaztak, 3 szavazólapot pedig érvénytelennek ítéltek. A közmegegyezésen alapuló választás egyetlen negatívumaként az a róható fel – ahogy ezt Gratz Gusztáv politikus és történetíró megfogalmazta –, hogy katonai részről szükségtelen „túlbiztosítással” folyt le. A választási bizottság a választás körülményeiben több szabálytalanságot állapított meg, de vizsgálatot nem indított „jóhiszeműség” feltételezése címen.

Horthy érkezése az Országházba 1920. március 1-jén

Horthy kormányzóvá választását az 1920. II. tc rögzítette. A tisztség vállalását jogkörének kibővítéséhez kötötte: feloszlathatta az országgyűlést, kihirdethette a törvényeket, kegyelmezési jogot kapott, s az országot fenyegető veszély estén a hadsereget külföldön is bevethette, de ehhez az országgyűlés sürgős hozzájárulását kellett kérnie. Nem szabályozta törvény a kormányzói tisztség betöltésének időtartamát, s az esetleges visszahívás módját. A kormányzó megválasztásával az alkotmányosság helyreállt Magyarországon: volt általános választójog alapján összehívott parlamentje és államfője is, az ügyek vitele rendben megkezdődhetett.

A kormányzói tisztség „ideiglenessége” 1944. október 15-ig tartott. Eleinte méltóságát maga Horthy is ideiglenesnek gondolta, IV. Károlyt is biztosította arról, hogy ő maga fog a restaurációs törekvések élére állni, amint megszületik a békeszerződés, és sikerül megerősíteni a hadsereget. A békeszerződést 1920. június 4-én aláírták, november 15-én pedig ratifikálták, a kormányzó mégsem cselekedett, pedig Károly többször is figyelmeztette ígéretére. Végül odáig fajult a helyzet, hogy a trón Habsburg várományosa 1921-ben kétszer is megpróbálta elfoglalni a magyar trónt, de Horthy mindkét kísérlettel szembeszegült, majd hozzájárult a trónfosztáshoz. Ezt a legitimisták sose bocsátották meg neki, akit egyébként se tartottak maguk közül valónak. Eltávolítani mégsem tudták az ország éléről, mert az évek folyamán sokat vesztettek befolyásukból, míg végül jelentéktelen politikai erővé zsugorodtak. Horthy hatalma idővel megszilárdult, és széles körű elfogadottsággal társult – így lett az ideiglenesből egészen 1944 őszéig nyúló tartós megoldás.

Horthy Miklós emlékezetéről Romsics Ignác Széchenyi-díjas magyar történész, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja így ír: „Horthy Miklós negyedszázados kormányzói tevékenysége – különösen 1919-20-as fővezéri működése, az 1938 utáni zsidótörvények aláírása, II. világháború alatti döntései és 1944-es passzivitása ‒ már annak idején is erősen megosztotta a magyar társadalmat, s ez azóta sem változott sokat. A jobboldal – különösen Orbán Viktor 2017-es emlékezetes nyilatkozata óta – egyre inkább „kiváló államférfiként” ünnepli, míg a baloldali véleményformálók szerint „Horthy megítélése nem lehet vita tárgya, ez csak elítélés lehet”. Sajnos egyre kevesebben hisznek az elkötelezetten konzervatív, ám megkérdőjelezhetetlenül professzionális történésznek, John Lukácsnak, aki szerint Horthy Miklós kétségkívül az alkotmányos rendet betartó és betartató államfője, s nem diktátora volt Magyarországnak, ám „szellemi és politikai ítélőképessége kevésbé volt elismerésre méltó”, és „államférfiúi képességeinek hiánya többször megnyilatkozik”. „… nem volt elegendő ereje, hatalma vagy képessége ahhoz, hogy az országot a hitleri szövetség végső kötelékéből kiszabadítsa, de arra sem, hogy a magyar szellemekben és lelkekben dúló polgárháborúnak véget vethessen. Legnagyobb tragédiája az október tizenötödike volt, melyhez, sajnos – hosszú lejáratban – maga is hozzájárult.””

Csiszár Antal

Forrás: Magyar Nemzeti Levéltár, Romsics Ignác: Horthy kormányzóvá választása

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép; 3. kép.