89

Szuperhős noir... ‒ Jessica Jones: Alias

Képregénykritika

jessica-jones-alias

A Marvel felnőtteket célzó, Max címke alatt futó sorozataiból is jelennek meg újabban kötetek magyarul; közülük is az egyik legizgalmasabb és a szuperhős zsánertől eléggé elütő, vagyis annak a megszokottól éles szögben elkanyarodó ágát kibontakoztató szériája a Brian Michael Bendis író és a Michael Gaydos rajzoló neve alatt futó, 28 füzetnyit megélt Jessica Jones: Alias (Fumax, 2018-2020).

Jessica egyszemélyes nyomozóirodája a közelmúltban a Netflixen futó és három évadot megélt sorozatból lehet még ismerős – a képregényekben is Jessica szűkebb köréhez tartoznak azok az ismert karakterek, akik a filmsorozatban és itt, ebben a szériában is feltűnnek, például Luke Cage és Daredevil. A tévésorozat egyébként legtöbbet ebből a Bendis-féle képregényből merített.

A történet időrendben a Titkos Invázió előtt játszódik, de ekkorra Jessica már nem tagja a Bosszúállóknak, nem tudta vállalni az azzal járó életvitelt – eleve túl magának való és öntörvényű. Az ilyesmik persze a klasszikus noir-típusú nyomozók mondhatni kötelező jellem-kellékei, és a fokozatos egzisztenciális aláhullás ízfokozói. Ezenfelül persze hősünknek azzal a kérlelhetetlen ténnyel is szembe kellett néznie, hogy nem túlzottan kimagasló szupererővel bír, tud ugyan repülni, és az átlagosnál jóval nagyobb a fizikai ereje, de messze nem olyan masszív és sérthetetlen, mint a Bosszúállók többsége vagy az X-Men tagjai. Ez persze megint csak jó felütés a tragikus hős meghasonlásához, ami ugye szintén elengedhetetlen eleme a jó detektívtörténeteknek – Jessica személyisége csodásan szélsőséges: antiszociális, depresszióra hajlamos, beszólogat fűnek-fának, akár a barátainak is, iszik és káromkodik, fokozódó tempóban idegenít el magától mindenkit.

Mindenesetre az Alias nyomozóiroda mindennapjaiban Jessica aránylag jól elboldogul mindezzel, kivéve persze, ha olyan üggyel keresik meg, ahol a megbízó hölgy eltűnt nővérének felkutatása közben túl magasra vezetnek a szálak, és egy kivételesen befolyásos szuperhős kerül kameravégre. Az első kötet (ami az 1-9. füzeteket tartalmazza) nagyjából ezen ügy körül bonyolódik, majd egy magánéleti kapcsolat is kezd kikerekedni egy másik ismert hőssel, de az már a második kötet (10-21. füzetek) egyik főszála, miközben Jessica, elhagyva New Yorkot, vidékre utazik egy eltűnt lány után nyomozva – közben képbe kerül Hangya mellett Póklány és Póknő is. Az egyik kedvenc részem a második kötetből a Pókember sztorikból jól ismert Jonah Jameson (a Hírharsona főnökének) megszívatása: ahogy Jessica a megbízatása ügyletét letárgyalja vele pénzelőleget is kicsikarva, majd csont nélkül átejti, az Bendis egyik legjobban sikerült ötlete a szériában.

A harmadik kötet (22-28. számok) pedig csúcsra járatódik minden értelemben, ebben már az igazi nagyvad kerül terítékre: a Bíborember, azaz Kilgrave. Az ő szuperképessége az, hogy gyakorlatilag bárkit rá tud venni bármire (ez a filmsorozatban is kapott egyfajta természettudományos magyarázatot, akárcsak már itt a képregényben), és az egész 28 füzetnyi sorozat abszolút tetőpontja bontakozik ki kellőképpen részletesen és drámai mélységében; közben feltárul Jessica tragédiája: kiderül, hogyan is zajlott kiszolgáltatottsága Kilgrave pszichopata manipulációs hálójában, miket követett el akaratbénító kényszere alatt mind személyes szinten, mind pedig a Bosszúállók körében. A múltjába is betekintünk, látjuk, hogyan szerezte a képességeit, és rövid időre Ékkőként is megismerhetjük (ez utóbbi rövid fejezet rajzstílusban is elkülönül a többitől, és a visszatekintés rövidsége ellenére elég jó képet kapunk Jessica szuperhős énjéről). Talán kijelenthetjük, hogy sosem volt még ilyen sebezhetőnek, esendőnek és kiszolgáltatottnak ábrázolva nemhogy szuperhős, de senki más sem Marvel képregényben. Ami ráadásul tovább emeli a téteket, hogy ezekbe az eseményekbe bevonódott a nagy szuperhősök színe-java, akik szintén egészen más helyzetekben és megvilágításban szerepelnek, mint különben. Gondolom, nem vagyok egyedül azzal, hogy szívesen olvasnék még hasonló színvonalú történeteket, amelyek tényleg felnőttként tekintenek saját karaktereikre éppúgy, mint az olvasókra.

A középtáji megmérettetéshez viszont már nem ér fel a finálé nagy leszámolása, ami felvezetésében még nagyon ígéretes, de aztán valahogy kurtán-furcsán megoldódik (némi X-Menes segítséggel) néhány oldalnyi nagyobb panelben, így itt jobban is emlékeztet a képregény a klasszikus szuperhősös megoldásokra. Viszont a legvégére újra a gyötrődő-önbizalomhiányos Jessicát kapjuk vissza, így a lezárás hepiendje sem lesz túl ragacsos. Bendis írói kvalitásai vitathatatlanok, hatalmas életművét még jelzésszinten sem érdemes itt taglalni, rengeteg fontos címben alkotott jelentőset több nagy kiadónál. Michael Gaydos rajzoló életműve számszerűen kevesebb, ám stílusa kifejezetten egyedi, és hozzám nagyon közel áll életszerű világával és karakterábrázolásaival. Dolgozott a DC-nek és a 2000 AD kiadónak, a Marvelnél pedig Daredevil minit is készített, de vitathatatlan csúcsműve ez a széria (néhány füzetnyit az ezt követő Pulse címke alatt futó sorozatba is rajzolt még Jessica történetéhez). Itt az Ékkős oldalakon kívül az egész az ő munkája, és ez a szabálytalan (néha szinte durva) vonalvezetésű, sötét részletekkel, hangsúlyos testbeszédekkel és arckifejezésekkel operáló forma nagyon fekszik a történethez – és egyáltalán ehhez a New York-i noiros világhoz. Sokat nézegettem azokat az ismétlődő paneleket, amiken változtatás nélkül ismételt meg arcokat közeliben – néha nem is csak egyszer-kétszer, előfordul, hogy tucatnyi bélyegkép nagyságú panalecskén ugyanaz Jessica arca (például egy hosszabb beszélgetésben), és értem, hogy ez szándékos, a főhős antiszociális és depresszív személyiségét hangsúlyozza, de nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy azért ez némileg megúszós megoldás. Ezzel együtt az Alias mostanában az egyik legjobb képregénysorozat a piacon, azok számára pedig, akik már nem szívesen olvasnak mainstream szuperhősös sztorikat, de nem utasítanak el valamit csak azért, mert ismert karakterek szerepelnek benne, kifejezetten ajánlott – és persze ritka élvezet ilyen szokatlan fényszögben szemlélni a szuperhősök világát.

Beleolvasó csak az első kötethez készült a kiadó oldalán.

Rácz Mihály
Forrás: langologitarok.blog.hu

2020.02.26