Cáfolják például az olasz hadseregről kialakított torz képet: az olasz hadfiak felszereltsége sok kívánnivalót hagyott maga után, de akadtak kiemelkedő teljesítmények, melyeket szövetséges parancsnokok is megerősítettek.

Leszámolnak a francia ellenállás átütő erejével: valójában a hadműveleteket csekély mértékben befolyásolták, érdemük a helyi infrastruktúra rombolásában volt. Különböző tervek léteztek a vasúti és a közúti hálózat rongálására, az elektromos energia és a távközlés károsítására. Ami a vasúthálózatban okozott károkat illeti, elsősorban Normandiában értek el sikereket, de a Párizsból elágazó fővonalakon a vasúti forgalom akadálytalanul zajlott, és a korábbi véleményekkel szemben a vasutasok sem vettek részt teljességgel a szabotázsokban.

Az SS nimbuszát is rombolják. A korábbi hiedelmekkel szemben egyáltalán nem volt kiemelkedően színvonalas tagság: számos rosszul képzett, alacsony intelligenciájú tag hígította fel, sőt a tiszta árjaság sem érvényesült benne. Hiányosságok voltak a kiképzők színvonalában is.

A könyvben olvashatunk a szövetséges tábornokokról is. Bernard Law Montgomery esetében például briliáns katonai tehetsége mellett kitérnek a szerzők rossz természetére is. A német tábornokok közül Erwin Rommelről bátorságát emelik ki, ugyanakkor megjegyzik, hogy vezetési módszerei inkább a hadosztály szintnek, mint magasabb szintű egységnek feleltek meg. Afrikai sikerei tették világhírűvé, de az anyagi erők ekkor már a szövetségesek oldalán voltak, és ezt nem lehetett áthidalni.

Olvashatunk arról, hogyan nőttek fel az amerikai katonák a feladatukhoz, és a vitathatatlanul legjobb katonai felszerelést hogyan bővítették személyes hadi erényekkel. Felmerült egyes irodalmi kiadványokban az a feltételezés, hogy a Barbarossa hadművelet csupán megelőzte a Szovjetunió Németország elleni támadását. Több intézkedést, megnyilatkoztatást vélnek mintegy az akció előkészítésének. Valójában Joszif Visszarionovics Sztálin tartott Adolf Hitler provokálásától, s az aktuális sajtó még közvetlenül a támadás előtt is hangsúlyozta a két fél közti barátságos viszonyt. A félreértést az a szovjet katonai koncepció is elősegíthette, hogy egy jövendő háborúban rövid időn belül az ellenfél térfelére kell áthelyezni a hadműveleteket.

A Szovjetunió és Németország hadigazdaságát a korábbinál kedvezőbb színben tüntetik fel a kötetben, s ugyan Hitler nagy mértékben felelős volt a háború kimeneteléért, nem lehet kizárólagosan rá hárítani. A tengeralattjárók – bár rengeteg veszteséget okoztak – nem dönthették el a háború sorsát. Pearl Harbour megtámadása sem okozott olyan károkat, melyben a japánok reménykedtek, hiszen az amerikai flotta zöme javítódokkban volt, s így nem kerülhetett a bombázók célkeresztjébe.

A második világháború nem csupán férfiak dolga volt. Pro és kontra számos nő is részt vett benne: gondoljunk például Sophia Magdalena Schollra, a partizán lányokra, Zoja Koszmogyemszkajára vagy a táborok őreire. Harcosok is voltak köztük, akiket az ellenfél – vakmerőségük miatt – boszorkányoknak nevezett. Sok nőt felelősségre vontak kollaboráció miatt, sőt kivégzések is előfordultak.

A szerzők értékelik az Atlanti- illetve a Csendes-óceán térségében vívott csatákat, írnak a gyarmati katonák szerepéről, és kiemelten foglalkoznak a japán kamikázékkal, akik szigorúan önkéntes alapon vállalták a halált. Bár sokan közülük nem érték el az amerikai hajókat, de a végeredmény hatvan elsüllyesztett és több száz megrongált vízi jármű volt. A japán lakosság előtt példaként állították be a harcosokat, ami az általános élelmiszer és egyéb hiány elviselését igyekezett erkölcsileg alátámasztani.

Winston Churchillnek külön fejezetet szentelnek: ebben azt a folyamatot mutatják be, melynek végén a miniszterelnöki bársonyszékbe emelkedett, s a kezdetben a személyét illető kifogásokat elnémította.

Összegezve: a francia történész szerzőpáros könyve rávilágít arra, hogy miként a történelem számos kérdése, a világháború is kíván új kutatásokat, szempontokat.

Csiszár Antal