Nem ismertem őt, mégis valami fura veszteségérzet környékez: az Arany János-i „akarta a fene”-kategóriába került a mű, pedig erősen gondolatébresztő, kommunikáció indító szöveg. Nagyon kellene beszélgetni, nemcsak vele, hanem róla is…

Kortárs alkotótól olvasni mindig nagy kaland, mert hiányzik a klasszikus értékítélet biztonsága. Írni, véleményt formálni még inkább, hiszen élő, érző lény van a kommunikációs folyamat másik felén, akit mind a negatív, mind a pozitív kritika megérint. És bár simán belefuthatok rossz könyvbe, ha nem klasszikust, hanem kortársat választok, mégis gyakran megteszem, mert csábító az önálló véleményformálás kihívása. Ilyenkor háttérinformációként kizárólag a szerzővel készített interjúkat, beszélgetéseket vagyok hajlandó befogadni. (És személyes jellegű kibeszélőket, de ilyenekhez sajnos nincs szerencsém…) Hát Térey Jánossal sajnos többé nem beszélgetünk, Isten nyugtassa, biztos sok jó szándékot és sok jó szöveget vitt magával.

A Káli holtak főszereplője Csáky Alex, a fiatal és szépreményű színész. Hogy jó úton tart a sztár-státusz felé, azt kívülről az mutatja, hogy felismerik az utcán, hogy rajongók várják a művészbejárónál, hogy magazinok húzóarca; belülről meg az jelzi, hogy keresik és megtalálják őt szerepek és rendezők, könnyű és nehéz műfajokban egyaránt. Csáky életébe „in medias res” pottyanunk bele: szakmai életében egy igen sikeres Hamlet-évadon van túl, és épp egy könnyebb műfajban, tévésorozatban próbálná ki magát (egy zombi apokalipszisről van szó, melynek a helyszíne a Káli-medence, innen (is) a regény címe); magánélete ott tart, hogy állandó párkapcsolata nincs, kislányát volt kedvese neveli, szüleivel való viszonya annak ellenére stagnál, hogy apja halálos beteg.

Igazi bulvárcélpont: sztár, aki – ha akar, ha nem – reflektorfényben él és uborkaszezonban is szolgáltat témát. Ám nemcsak művészi és magánéletébe csöppenünk bele, hanem a lelkébe is. Egy olyan pillanatban, amit sokan csak hírből ismerünk, a művészi/alkotói válság periódusába. Csáky elvállalja a horror-sorozat főszerepét, mely a (méltatlanul lebecsült) populáris kategóriába tartozik, ugyebár. Szinte azonnal meghasonul önmagával, kételkedni kezd, hogy jól tette-e. (Én a befogadói oldalról azt üzenném neki, hogy mivel a művészetnek nemcsak tanító-nevelő, erkölcsi, önkifejező, létértelmező stb. funkciója van, hanem szórakoztató is, nyugodtan lehet Hamlet is, Botond is, nem ítélném el.) Ez a bizonytalanság lassan minden téren elhatalmasodik rajta, önbizalmát, emberi kapcsolatait, egészségét is aláássa. A folyamat vége egy hatalmas bukás. Testi, lelki és művészi szinten egyaránt. Egy előadás folyamán Csáky lezuhan egy díszletelemről, összetöri magát, több hónapra gipszbe, majd rehabilitációra kényszerül. Apját legyőzi a rák, őt magát az idő: egyre kevesebbet tud együtt lenni kislányával, elveszteni látszik az igazi szerelmet, amely végre megérkezett az életébe. Schiller Haramiák című drámájának átdolgozása Alexszel a főszerepben bukás, – színházi zsargonnal élve – csak a bérletesek tartják műsoron.

Az események ezen összetorlódása szerencsére egy felszabadító katarzisként materializálódik a főhős életében. A kényszerpihenő segít neki lassítani, rendszerezni az gondolatait, időt tölteni a szeretteivel. Lekerül műsorról a bukott darab, de felépülése után továbbviheti sikerszerepét, a Hamletet. Felmond a Káli holtakban, kiírják a sorozatból. A helyzet megoldódni látszik.

Csáky Alex egyes szám első személyben mesél, olvasóként jó néhány olyan dologgal szembesülhetünk általa, ami a mi problémánk is lehet(ne). Magány és társas magány; szülő-gyerek viszony: mit kapott az ember a szüleitől, és mit ad tovább a saját gyerekeinek; önmagunk vállalt alávetése személyeknek, helyzeteknek, vagy megalkuvásra kényszerülés; gyászfeldolgozás; az idő krónikus hiánya; egyensúly munka és magánélet között; a bosszú tiltott, de édes íze. Ismerős dilemmák.

De az ő szólamán kívül egy nagyon másféle hang is megszólal a regényben. Olyan határozott vélemény, amely külső hangnak tűnik, hiszen Csáky a saját életében is inkább elemző, mint cselekvő személyként van jelen, mint olyan, aki tudatosítja a problémát, de a megoldásra (egyelőre) képtelen. Ez nem az ő hangja. Ez az erős külső hang a „csípős szatíra és kíméletlen kritika” – idézem a könyv fülszövegét. Inkább szól külső problémákról: a kortárs színházi és filmes világról; a siker két arcáról; a rendező-színész/színész-színész konfliktusokról; a kőszínház kontra film dilemmáról; a „szereposztó dívány” (magyar és nemzetközi művészvilágban fájdalmas aktualitású) mítoszáról. Szól kultúrpolitikáról, hagyományőrzésről (a Káli-medence kapcsán – ismét a cím), Trianonról. Ezeken kívül három ún. vendégszöveg is megjelenik: egy horror sorozat, a Káli holtak elképzelt forgatókönyve, Shakespeare Hamletjének trianoni körülmények közé helyezett szintén fiktív adaptációja, illetve Schiller A rablók (Haramiák) című drámájának ugyancsak rendhagyó feldolgozása.

A három vendégszöveg, a legalább kétféle hang, a nagyon sokféle gondolat a megfelelő variáló-kombináló-permutáló-deriváló-osztó-szorzó logikai műveletekkel egy olyan sokrétű és sokértelmű szöveget hoz létre, amely már-már élő szervezet. Interakcióba kerül az olvasóval, folyamatos beszélgetésbe és vitába von bele, (ön)reflexióra ösztönöz. Gondolatban állandóan vissza kell térnem rá, nem adja könnyen magát. Olvasása nem könnyű, intellektuális szöveg. Széles és megengedő világlátásról, nagy élettapasztalatról tesz tanulságot. Okos szöveg és bölcs. Hajh, de igazságtalan a sors, hogy Térey János első regénye egyben az utolsó is.

Ambrus Adél
Forrás: olvasoterem.com