A magyar történelem több politikus vezetőjéről elmondható, hogy keményen, mondhatni kegyetlenül kezdtek, de később – Faludy György szavaival élve – naftalinba tették a kötelet. Mind a Horthy-féle tiszti különítményesek rémtetteit, mind pedig a Kádár-rendszer nyitányaként lezajlott akasztásokat később a zsarnokok megszelídülése váltotta fel. Így vagyunk az aradi megtorlások Ferenc Józsefével is, kinek később személye a népei javára munkálkodó Ferenc Jóskává nemesült.

Az ismertetett kötetben szó van a közvélemény alkotta képről, az uralkodó és a politikusok közti kapcsolatról, az alkotmányossághoz való viszonyról, a különböző korszakok Ferenc József-képeiről, valamint családtagjai viszonyulásáról.

A közvélemény nyomába eredni különösen nehéz dió, tekintve, hogy az erős cenzúra nem tette lehetővé a nyílt ellenvélemények hangsúlyozását – elég, ha csak a megtorlások áldozatainak családtagjaira gondolunk. Az iskolai oktatás gondoskodott a rendszer lojális alattvalói szemléletének kialakításáról, a forradalom és szabadságharcot szerencsétlen időknek említették, a megtorlásoknál gondosan kerülték az ifjú császár személyes felelősségét, tapasztalatlanságára és környezetére mint rossz tanácsadókra hárítva a felelősséget. Tüzetesebb kutatások mindezt cáfolják: a könyvben külön tanulmány kíséri figyelemmel az enyhének tervezett eljárásoktól a szigorú megtorlásokig mint végső döntésig vezető hatósági vitákat. Természetesen nem szabad Julius Jacob von Haynau szerepét sem kisebbíteni: a véres leszámolás híveként a jövő veszélyeire hivatkozott. „Példa kell, hogy rettegjen az ország.” Ez a hírhedt fenyegető kijelentés ugyan a Martinovics-féle összeesküvés kapcsán hangzott el, de tökéletesen ráillett az 1849. őszi szituációjára. Nem használt az orosz cár mérséklő intelme sem, a Habsburgokat az a kicsinyes bosszú is fűthette, hogy orosz segítségre voltak utalva.

A könyvben képet alkothatunk arról, hogyan vezetett az út az önkényuralomtól a kiegyezésig. Ebben kulcsszerepet játszott a haza bölcse, Deák Ferenc, aki kiváltotta a császár és király háláját, de semmi ellentételezést nem fogadott el.

Ferenc József a leghosszabb ideig trónoló uralkodónk volt: ha figyelembe vesszük az 1848-as trónpuccsot, amikor még csak osztrák császár volt, megkapjuk a hatvannyolc évig tartó uralmat. A nemzet és Ferenc József látványos kibékülése a hatvanhetes királykoronázással vált teljessé. 1867-ig többször változott a még főherceg, később uralkodó megítélése. Ifjúkorában Magyarországra látogatott, ezt a jól értesültek pozitív előjelnek vélhették, de ennek nem szabad ilyen szempontból jelentőséget tulajdonítani, hiszen gyakorlat volt, hogy a főhercegek felkeresik a birodalom országait. Negatívra a trónváltozás után fordult a vélemény.

Olvashatunk a közös minisztériumok és a császár kapcsolatáról is. Magát nem tartotta alkotmányos uralkodónak, de az általa hozott törvényekhez ragaszkodott. Külön vizsgálják a Nagy Háború kirobbanásában játszott szerepét. Szó esik az orosz-német szövetségi rendszerről, a balkáni terjeszkedésről.

Az uralkodó megítélése az utóbbi száz évben is változásokon ment át. Az őszirózsás forradalom hozta el a köztársaságot, a Horthy-rendszer a „történelmi kontinuitás” visszaállításának címén a királyság államformájához tért vissza, ami nem eredményezte a Habsburg-ház visszatérését, ennek mind külső, mind belső okai is voltak.

A második világháború után a kommunista diktatúrában egyértelműen negatív kép élt Ferenc Józsefről, de a rendszerváltás után a koronás címer változást jelentett, és a Habsburg-család tagjai megbecsültek lettek.

Csiszár Antal