Mit jelentenek számodra a könyvek?

A saját könyvtáramat tudatosan építettem. Amikor oda bemegyek, mindig azt érzem, hogy a könyveknek saját személyiségük és sugárzásuk van. Ez még akkor is érezhető, ha nem olvasok el egy könyvet, hiszen abban az író hatalmas lelki és szellemi akarata van. Az íróé, aki könyvvé álmodta a saját gondolatait. Az ő szellemi energiája sugárzik vissza rám a könyvespolcokról. Pláne igaz ez akkor, ha szellemóriások írták ezeket a könyveket.

Mikor jut, egyáltalán van-e arra időd, hogy olvassál?

Mindig szakítok időt, ha nem kell szerepet tanulnom. Ilyenkor minden délelőtt beülök a könyveim közé, leemelek egy vagy két verseskötetet, és a költőkkel töltöm az időt. Valóságos szeánszok ezek. A könyvek között különös becsben tartom a verseket, mert azok pluszt jelentenek az életemben. Szerintem minden rendű és rangú magyar költőnek megvan az összes kiadott verse nálam.

Mesélnél arról, hogy miért fontosak számodra a versek?

Ha meg tudnám fogalmazni, esszét írnék róla, de valószínűleg még ennek a kereteit is túlfeszítené. A versnek van egy komplex hatása, hat az értelmünkre, az érzelmeinkre, még a szexusunkra is. A gondolatiság mellett ott a forma, ami gyönyörködtet, például Dante Isteni színjátékának tercinái. Senki nem hiszi el nekem, hogy gyerekkoromban, amikor még „kultúrpióca” voltam, végigolvastam a művet, holott a felét nem értettem, mert rengeteg utalás van benne. Egyszer módomban állt ezt megemlíteni Nemes Nagy Ágnesnek is, persze ő sem hitte, és azt mondta: István, még a poklot elhiszem, hogy valaki elolvassa, de hogy az egészet! Ugyanígy átrágtam magam a teljes Biblián is, annak ellenére, hogy nem mindig volt könnyű és szórakoztató az olvasása. De fontos volt, hogy ne hagyjam ki életem két legalapvetőbb művét, és épültem belőle. Bizony, olvasni néha nagyon nehéz, csak akkor könnyű, ha a mű szárnyra kap. A Divina Comedia tercinái engem gyönyörűséggel töltenek el. Éppen ezért nem értettem, hogy az egyébként nagyszerű költő, Nádasdy Ádám miért rímek nélkül fordította le. Ez adja meg a kalácsoló, egybefonódó formáját, a nyelv iránti alázatosságát.

Egy mű, azon túl, hogy valamiért fontos, mást-mást jelenthet a különböző életszakaszokban. Mi a tapasztalatod?

Valóban így van. A Divina Comédiával egyébként is sajátos a viszonyom. Emlékszem, amikor először olvastam, akkor bizony elsírtam magam a végén. Időről időre az utolsó két-három oldalt újra elolvasom, így mérem le, hogy mennyire puha a lelkem, mennyire vagyok reagens a világ dolgaira. Ha újra benedvesedik a szemem, akkor tudom, hogy elég érzékeny vagyok, ha nem vált ki ilyen hatást, és csak kopog a vers, akkor tudom, hogy a racionális énem került fölénybe. Persze ez nem baj, inkább csak egy érdekes lakmuszpapír az életemben.

Emlékszel még az első meghatározó olvasmányélményeidre is? Hogy mikor vált igazán fontossá az olvasás?

Arra kifejezetten emlékszem, amikor megtanultam olvasni. 6 éves voltam, Bodó Béla Brumi történeteit kezdtem el betűzni, és nagyon büszke voltam magamra, hogy végig tudtam olvasni egy könyvet. Azóta pedig falom az irodalmat. Gimnazista, majd főiskolás koromban 6-7 könyvet olvastam egyszerre, ez ma is jellemző rám.

Vannak jellemző olvasási szokásaid?

Régebben este lefekvés előtt egymás után vettem elő a mellém odakészített 6-7 könyvet, ezeket tulajdonképpen párhuzamosan olvastam. Mostanában sajnos a televíziózás, filmnézés elcsábít a Gutenberg-galaxisból. Ha nincs más dolgom, akkor a délelőttöket az olvasásra szánom, és kifejezetten örülök, hogy a kedvenceim között tölthetek néhány órát. Ilyenkor elhelyezkedem az olvasófotelemben, és szinte nyámmogok azon, ami a kezembe kerül.

Van-e meghatározó íród, könyved?

Van több is, és muszáj beszélnem legalább háromról. Először is fontos megjegyeznem, hogy a magyar költészet páratlan a világirodalomban. Azt nem tudjuk megmondani, hogy ki a világ legjobb költője, de azt tudjuk, hogy a magyar költészet a legnagyobb a világon, annak ellenére, hogy nyelvileg izolált. A legmeghatározóbb költőnknek Weöres Sándort tartom, és egészen biztos vagyok benne, hogy ilyen ember se azelőtt, se azután nem született. Én egyébként csak „Sanyi angyalnak” nevezem, mert szerintem fentről zuttyantották ide közénk, és aztán vissza is vették. Őt bármikor, bárhol, bármilyen körülmények között szívesen olvasom. Az alkatomhoz és a szívemhez mégis Babits Mihály áll a legközelebb. Nekik külön polc dukál a könyvtáramban.
A prózában – elég érdekes módon – Thomas Mann nagyon meghatározó. Az első regényétől az utolsó esszéjéig mindent elolvastam. Annyira hatott rám az ő világa, hogy tulajdonképpen a két legnagyobb könyvét, A varázshegyet és a József és testvéreit – ami tetralógia, 1400 oldal bibliapapíron – most is forgatom. Elejétől a végéig csak kétszer olvastam el, de valahogy belém ragadt a József-történet. Bárhol lapozom fel, örömmel és gyönyörűséggel tölt el minden sora, tudom, hogy mi történt előtte és mi utána. Ugyanígy vagyok A varázsheggyel is. Az egyik történet egy szellemi, lelki karriertörténet, a másik is hasonló, egy helyben történő lelki pikareszk. Amit Hans Castorp megél, amilyen figurák megjelennek az életében, az nem véletlen. Gyönyörű, ahogy elengedi az első világháborúba a beteg vagy betegnek vélt, vagy önmagát betegnek vélő unokatestvérét azért, hogy az megtapasztalhassa az életet, aztán hogy mi lesz a sorsa, nem tudjuk meg, elengedi az elbeszélő szelleme.

Az olvasó ember számára az az igazán értékes olvasmány, amin lehet még később is gondolkodni, vagy annyira megérint a történet, hogy újra és újra az ember eszébe jut, elgondolkodtat, valamit az életünkhöz hozzátesz. Mit gondolsz erről?

Nagyon fontos, hogy a könyvek képesek vigasztalni, lelki orvosok. Amikor nagy bajban vagy, és megismersz egy nehéz sorsú regényhőst, látod, hogy nem csak te kerültél ilyen helyzetbe. Van egy középiskolásoknak összeállított műsorom, a címe Versszappan. Azért adtam ezt a címet, mert arra szeretném ráirányítani a fiatalok figyelmét, hogy a verset ugyanúgy használhatják, mint a tisztálkodó eszközt. Akár minden nap. Mindenkinek vannak sérelmei, például kettest kap fizikából. Ha ilyenkor előveszi például Ady Endrének a Búcsú Siker-asszonytól című versét, ami úgy kezdődik, hogy „Nem kellek. Jól van. Jöjjön, aki kell… Lantot, hitet vígan szegre akasztok. Én és a Siker?”. Ezzel jól odamondogathat, kimondhatja a bánatát, mintegy feloldhatja önmagát. A Versszappan versei lelki megtisztulást tudnak eredményezni, ha átéled, kioldja belőled a rossz feszültségeket. Bátran nyúlj az irodalomhoz mindenféle élethelyzetben!

Hogyan kell elképzelni a könyvtáradat? Például van-e valamiféle rendezőelv?

Az említett öt preferált szerző mellett még Hamvas Béla – akinek a teljes életműve megvan – és Karinthy Frigyes művei külön polcot képeznek, a többi pedig vegyesen található. Valójában csak én ismerem ki magam a könyveim között. Nem vagyok rendszerező alkat, így nélkülözhetetlen vagyok a könyvtáramból.

Milyen a viszonyod a legújabb irodalommal? Ebből is választasz olvasmányokat?

Az ember egy bizonyos kort elérve már nem újat olvas, hanem újraolvas. Jóval kevésbé vagyok naprakész, de azért figyelek a frissekre, főleg a költészetben. Például nagy formaművésznek tartom Varró Danit. A komolyabb, ráncos homlokú irodalomtörténészek azt mondják róla, hogy a könnyebb utat választja, ahelyett hogy egy Ady lenne. Én úgy szeretem Varró Danit, ahogy van. Ez is egyfajta költészet. Vagy a fiatalok slam poétikája, az is egyfajta út. Tudok ezeknek is örülni, mert az is nagyon fontos, hogy a vers ne haljon meg. Nekem inkább az fáj, hogy nincsenek már óriási költőegyéniségek. Az utolsók közül – aki még a köztudatban él – Pilinszkyt említhetném, de Nemes Nagy Ágnest vagy Vas Istvánt legalább annyira nagynak látom, csak talán most nem olyan korszerűek. Baka István – ő sajnos fiatalon, 48 évesen meghalt – nevére pedig már csak kevesen emlékeznek.

A színpadon sokféle karaktert játszol, Hyppolittól kezdve Máris szomszédon át jelenleg a Régimódi történetben idősebb Jablonczay Kálmánt. Van-e esetleg hiányérzeted vagy olyan szerepálmod, ami még beleférne?

Nekem nagyon nagy szerencsém van, gyakorlatilag két színházhoz kötött hosszabb ideig szerződés – tíz évig a Vígszínházhoz és harminc éve a győrihez –, így azt tudom mondani, hogy ezalatt a világirodalom majdnem minden szerepét eljátszhattam, ami nekem való, és azt is, ami nem nekem való. Nagyon büszke vagyok például Örkény Tóték című drámájából Tót alakjának megformálására. Pedig először azt gondoltam, hogy távol áll tőlem, teljesen másfajta karakter. Aztán mégis elvállaltam, és egyszer csak azt vettem észre, hogy elkezdtem Tóttá formálódni. Másképp kezdtem el beszélni, lassú gondolkodású, belső viharoktól gyötört, nagydarab férfivá kezdtem válni. Lehet, hogy nem én voltam a legnagyszerűbb Tót a Tótok között, de önmagamhoz képest az voltam, és ezáltal valami nagyon fontosat kaptam. Ha egy Hyppolitban vagy egy Komoróczy Jenőben (Barta Lajos: Szerelem, a szerk.) jó voltam, az más, mert az nekem való, persze ott sem lehet biztos az ember. Az én Hamletem Astrov (Csehov: Ványa bácsi, a szerk.) megformálása volt. Nagyon sokat dolgoztam életemben, most már a 145. színpadi szerepnél tartok, s ebben nincsenek benne a tévéfilmek. Ezeket egyébként vezetem egy könyvben.

Miért érzed fontosnak, hogy ezt „naplózd”?

Ez érdekes dolog. Ezt a fiatal színészkollégáknak is mindig elmondom. Körülbelül tíz éve voltam a pályán, és egyszer csak jött egy sugallat: Hoppá! Most még vissza tudok emlékezni a szerepeimre! Húsz, harminc év után ez már összekeveredett volna. Előkaptam egy zöld könyvet, és leírtam az addigiakat. Ez gyakorlatilag nem más, mint egy szamárvezető az életemben.

Fontos neked, hogy egy színész olvasott legyen?

Csehov írja a Sirályban, hogy a „legérzékenyebb tyúkszememre hágott, kedves Nyina.” Nem akarom simfolni a színésztársaimat, a színészet egy emocionális művészet, bármennyire is intellektuálisnak tűnik. A színészek legnagyobb része mint emocionális lény jelenik meg a világ színpadán, intellektuális lényként kevésbé. Én nagyon szeretem azokat az embereket, akikkel lehet irodalomról beszélni, de hogyha irodalomról van kedvem beszélgetni, akkor nem feltétlen a színésztársaimat keresem, bár vannak közöttük nagyon olvasottak. A szándékot, hogy beszélgessünk az irodalomról, fontosnak tartom, és mindig meg is találom hozzá a megfelelő alanyt.

A színészet emocionális, ez azt is jelenti, hogy a művésznek jól, több oldalról kell ismernie az emberi lelket?

Az igazán nagy színészekre ez különösen igaz. Például Mensáros László atyai jóbarátomtól rengeteget tanultam. Rendkívül olvasott, szórakoztató embernek ismerhettük, kitűnően zongorázott. Egy forgatás alkalmával három és fél órán keresztül össze voltunk zárva az öltözőben, mert építették át a díszletet. Nagy csodálkozásomra elkezdett hozzám beszélni, ami életem fontos három és fél órája volt, egy spirituális megváltás. Én még tévelyegtem a világban, ő mélyen hívő katolikus volt. Miután megjelentek a naplói, ahol ez a délután is felidéződik, és én is megjelenek benne, akkor derült ki, hogy ez neki sem csak egy beszélgetés volt a sok közül. Akkor és ott létrejött a közös hullámhossz, mert őt felülről nagyon jól támogatták.
A figurákat, akiket eljátszottam, valahogy mind hősnek látom. Muszáj hinnem a szerep igazságában, hogy ő magát is hősnek látja. Ha kisszerű, akkor is nagyszerűnek látja, míg aztán egy élethelyzetben rá nem omlik a saját hazugsága. Ez egy alapvető toposz a szerepek sorában. Mindent eljátszottam, amit el szerettem volna játszani, nagyon jól bánt velem az élet.

Maszlay Istvánt jelenleg is több darabban láthatjuk itt, Győrben: a Régimódi történet Jablonczay Kálmánjaként (4. kép), a Szibériai csárdás Holotkov tábornokaként (5. kép) és a Róma réme gepida királya, Ardarikként. De ha valaki figyelmesen, nyitott szemmel ballag a belvárosban, akkor is felfigyelhet a művész úr magas alakjára, amint például a Könyvmentők jellegzetes „szekerének” kötetei között böngészik, válogat.

SzaSzi
Fotók: Vas Balázs (címlapkép), Molnár György (4-5. kép)

A sorozat korábbi cikkei:
1. rész: A saját olvasmányélménynek nincs határa – Interjú Kocsis Rozival
2. rész: "Minden könyvemnek saját története van" – Interjú Lanczendorfer Zsuzsannával
3. rész: Könyvek, gyöngyök, és… csavarkulcs? – Interjú Kokas Évával