104

Felzabál minket az élet, de valami fennmarad utánunk

A hiperkarma húszéves jubileumi koncertjéről

hiperkarma-berczesi-robi

Idén húszéves lesz az ezredforduló utáni Magyarország egyik legfontosabb zenekara, a hiperkarma, a kerek évfordulót pedig Bérczesi Robiék egy Aréna-koncerttel ünnepelték meg. A két és fél órás, harmincnégy számos bulin a zenekar gyakorlatilag a teljes életművét bemutatta, így aki kevésbé ismerte őket, az egy este alatt most teljesen képbe kerülhetett. És eközben még jól is érezhette magát.

Felszállunk a metróra, és a fél kocsi a zöldpardont énekli. Nemrég lett vége a hiperkarma eddigi kétségkívül legnagyobb koncertjének, amit a zenekar húszéves évfordulója miatt az Arénában rendeztek, és fejben még mindenki egy kicsit ott maradt a színpad előtt. Csak halkan, finoman szól az ének, nem úgy, mint mondjuk egy focimeccs utáni skandálás, amibe beleremeg a metrókocsi, de azért sokan részt vesznek a kórusban, ami már a megállóban elkezdte a dalt. Aztán pont a szám vége felé elindul a metró, és a zaj elnyomja az utolsó sorokat. Hiába látod, hogy szép az élet, ha nem látja senki más, cseszheted.

A hiperkarma az a zenekar, amelynek dalaival talán a legjobban tud azonosulni a közönsége, és amely a legtöbbet jelenti azok számára, akik szeretik őket. A koncert felvezetése alatt erről több híres hazai előadó is beszélt, Varga Livius például azt mondta, ők az egyetlen olyan zenekar, amelynek nem a hallgatója, hanem a rajongója volt.

A zenekarnak kifejezetten hányattatott volt a sorsa, és nem csak a szokásos tagcserék miatt. A szövegíró-énekes-gitáros-mindenes Bérczesi Robi magával és a drogokkal is megküzdött nem egyszer az elmúlt két évtizedben, és amikor hosszú ideig igencsak vesztésre állt, akkor a hiperkarma sem létezett. A legújabb csapás pedig tavaly decemberben érkezett, amikor meghalt a zenekar menedzsere, szíve-lelke és Robi gyerekkori barátja, Medgyesi Ferenc Pite. Az ő fontosságát talán jól illusztrálja a legújabb dal, a jószerencsét!, amelyben még társszerzőként is közreműködött, és az ahhoz készült, halála előtt alig egy hónappal megjelent klipben is ott ül, a busz utolsó előtti sorában.

Mindezek után talán már az is egy kisebbfajta csoda, hogy a hiperkarma még mindig, vagy inkább újra itt van. Más már, nagyon más, mint amilyen a kétezres évek elején volt. Egy kicsit talán olyan, mintha a gyertyát a két végén égető Petőfi Sándor nem esett volna el a segesvári csatában, és így később neki is lenne egy Őszikék-korszaka, amikor már csendesebb, nyugodtabb és sokszor talán boldogabb is, mint élete viharos időszakában, de ennek a mélyén azért van némi keserűség.

Bérczesi Robi Őszikék-korszakából eddig három album született (melyek közül az első dalait igazából még a drogos időkben írta), és a huszadik szülinapi koncert ezeket éppúgy feldolgozta, mint a zenekar ismertségét megalapozó első két lemezt. Kezdésként rögtön öt számot a hiperkarma második időszakából játszottak. Talán ezért is volt, hogy kicsit lassan indult a koncert, a zenekar még két háttérénekessel, egy fúvóssal, egy trombitással és egy hegedűssel kiegészülve is kicsit elveszettnek tűnt a hatalmas színpadon és térben, ami azért nem telt meg emberekkel annak ellenére sem, hogy csak az Aréna leválasztott egyik felében volt a koncert. A hiperkarmának jobban áll egy meghittebb közeg, ez biztos, de közben az is érthető, hogy egy jubileumi, ünnepi fellépés miért az Arénában kap helyet.

A hatodikként érkező RʼnʼR 2000-rel aztán beindult a régi dalok sora, és ezzel párhuzamosan a közönség is, az este pedig egyre jobb lett, ahogy telt az idő. A zenekar tényleg mindent megmutatott, ami az elmúlt két évtizedben történt vele, és ez több emlékezetes pillanatot is hozott. Az egyik egyértelműen az volt, amikor a hiperkarmából azóta már távozott Frenk elénekelte a Love Is In the Airt, pont úgy, ahogy a régi koncertek végén mindig tette. Vagy ott volt a koncerten nagyon ritkán hallható Erdő, amit a Junkies énekese, Szekeres András énekelt el, csakúgy, mint eredetileg.

A színpadon megfordult még több korábbi hiperkarma-tag és vendégművész is, Járai Márk például a már említett zöldpardont énekelte el, Müller Péter Sziámi pedig a csak az kiabál, aki félbe szőtte bele saját dalát, a Szeretni méget, aminek megzenésítésében egyébként Bérczesi Robi is közreműködött. Aztán ugyanilyen csúcspont volt még az amondó, ami mondjuk mindig az, és az újabb dalok közül a jószerencsét! is, amit természetesen Pitére emlékezve adott elő a zenekar. És hát az is igaz, hogy voltak laposabb periódusok is, de ezt azért nehéz elkerülni egy két és fél órás koncerten.

Lehet, hogy beképzeltnek fogok tűnni, de tudom, hogy ezek a dalok fennmaradnak akkor is, amikor már senki sem fog élni ebben a teremben – mondta a koncert vége felé Bérczesi Robi, és ki tudja, lehet, hogy igaza van. Én ezt nem tudom eldönteni, az viszont biztos, hogy a hiperkarma csinált a kétezres évek elején két zseniális, az utóbbi pár évben pedig három jó albumot, és ezt érdemes volt megünnepelni így, húsz év elteltével. Talán jobb lett volna, ha ez egy olyan helyen történik, ami az Arénánál meghittebb, zártabb, de ez gyakorlatilag részletkérdés. Fontosabbak az olyan pillanatok, amilyen a koncert záróakkordja is volt – az utolsóként játszott Lidocainra az összes vendégzenész feljött, és együtt énekelték el, hogy őket egytől egyig felzabálja az élet. Ezek azok a sorok, amik a hiperkarmát azzá tették, ami. És amelyekre tényleg lehet, hogy még nagyon sokáig emlékezni fogunk.

M.ADI
Fotó: Bende Csaba
Forrás: langologitarok.blog.hu

2020.02.11