1917 – Berente Erika

Éppen 100 éve, hogy aláírták az első világháborút lezáró békeszerződést. A kortársak által „Nagy háborúnak” nevezett kataklizma átírt mindent: országhatárokat, erkölcsi normákat, emberi sorsokat. A megrendítő eseményekről íródtak regények, készültek filmek, de ezek közül alig néhányra emlékszünk. Talán az 1930-ban bemutatott Nyugaton a helyzet változatlanra, az 1957-ben Kubrick által készített A dicsőség ösvényei című mozira és az 1981-ben forgatott Gallipolira Mel Gibson főszereplésével. Nos, az 1917 képsorai be fognak vésődni az agyukba, ha megnézik. A film alapjául a rendező nagyapjának személyes élményei szolgálnak, aki 16 éves korában vonult be katonának, és örök életében kényszeresen mosta a kezét, mert úgy érezte, hogy a háború mocskát nem tudja letörölni magáról. Ez még az atomfegyverek előtti kor volt, amikor az emberölés olyan nehéz testi és lelki munka volt, „amitől hány, és vért vizel az ember”. Ezt a csatát alig felserdült fiúk vívták, akiket bábuként mozgattak a „nagyok”, a hősi eszméktől megbódult politikusok és tisztek. „Mert mindig jön egy újabb parancs...” ‒ hangzik el a filmben. A következményeket pedig nemcsak a bakák, hanem civilek, az otthon hagyottak, nők és karonülő gyerekek is viselik. A rendezői bravúrnak köszönhetően a néző úgy érzi, mintha maga is ott rohanna a lövészárokban vagy a felperzselt város lángoló romjai között… De miért is?! Ha hisznek abban, hogy van még a filmnek jobbító ereje, akkor szurkoljanak! Legyen ezé a filmé az Oscar, hogy minél többen megnézzék!

Az aszfalt királyai (Ford v Ferrari) – Ősze Mária

Vajon megnyerheti-e egy olyan játékfilm az Oscar-díjat, amelyet egyetlen jelentős kategóriában sem jelöltek? Miért is ne? Az aszfalt királyai (eredeti címén Ford v Ferrari) ugyanis minden ízében annyira amerikai, hogy ezt a filmakadémia tagjainak mindenképp díjazniuk kell. A mozi megtörtént események alapján készült: hogyan nyerte meg 1966-ban a Ford autógyár – azóta is egyetlen amerikai autógyárként – a híres 24 órás autóversenyt a legendás Le Mans-ban, ráadásul olyan versenytárssal szemben, mint a Ferrari. Az alkotók nagyszerű dramaturgiai érzékkel építették fel a film történetét, végig izgalmas a cselekményszövés, de a humor sem hiányzik. Mindezt remek színészi alakítások fűszerezik. Christian Bale, Matt Damon, Tracy Letts, Remo Girone mindannyian egykoron élt személyek bőrébe bújtak, emlékezetes jelenetek fűződnek neveikhez. Na és nem lehet kihagyni az elképesztően látványos versenyrészleteket sem, amelyek annyira jól sikerültek, hogy a néző úgy érezheti, maga is részesévé válik a száguldásnak. Oscar-díjat érdemlő film Az aszfalt királyai!

Joker – Ősze Mária

Akkor, amikor napjaink filmgyártását a Marvel-univerzum történetei uralják, így kell megmutatni, ahogy a Joker című mozi készítői tették, hogy képregényhősök is lehetnek hétköznapian, egyszerűen, digitális trükkök nélkül rögzítve. Nem véletlenül jelölték idén a legtöbb, összesen 11 Oscar-díjra ezt az alkotást. Todd Phillips rendező és forgatókönyvíró, Scott Silver írótárs, Joaquin Phoenix színész és Hildur Guðnadóttir zeneszerző egymást erősítő együttműködéséből elementáris hatású, gyomorszorító film született, amelyet a világpremiert követően a Velencei Filmfesztivál fődíjával, az Arany Oroszlánnal jutalmaztak. Az egyik legismertebb képregényhős, Batman legemblematikusabb ellenfelének, minden idők egyik leghíresebb főgonoszának, Jokernek az eredettörténetét álmodták vászonra Phillipsék. A helyszínnek megmaradt Gotham, de egy olyan Gotham, amely napjaink bármelyik amerikai vagy európai nagyvárosa lehetne. Vajon a társadalmi együttérzés hiánya, a szociális háló lyukassága és a média felelős-e azért, hogy a mentális betegségekkel küszködő, mindezek ellenére például édesanyját gondosan ápoló Arthur Fleck, egy valódi kisember totális összeomlásából megszületik a csodált és népvezérré váló Joker? Ez a megrendítő film véleményem szerint mindenképpen Oscar-díjat érdemel!

Volt egyszer egy… Hollywood (Once Upon a Time ...in Hollywood) – Ősze Mária

Quentin Tarantino Volt egyszer egy... Hollywood című nagyszabású filmjét összesen 10 kategóriában jelölték Oscar-díjra. Az amerikai filmgyártás egyik legikonikusabb filmkészítőjének legújabb mozija igazi hommage, azaz hódolat Hollywood, a filmkészítés fővárosa, legendás helyszínei, az 1950-es és 1960-as évek tévésorozatai és spagettiwesternjei, továbbá a korabeli színészek iránt. Tarantino, aki ismételten saját forgatókönyvét filmesítette meg, nem sajnálta az időt arra sem, hogy hosszú autós jelenetekben mutassa meg a helyszíneket, hogy elidőzzön az épületeken és a villódzó reklámokon. Alkotótársaival együtt igyekezett a legapróbb részletekig (újságok, ruhák, autók, berendezések, tévéműsorok stb.) megidézni azt a korszakot, amelyet annyira szeret. Nekünk itt, Európa közepén nem is biztos, hogy sikerül a puzzle darabkáit teljesen összerakni, de az Oscar-díjat Hollywoodban osztják, és az elemek összekapcsolása számukra mindenképp természetesebb. Na és persze nem Tarantino lenne, ha nem csempészett volna be utalásokat saját korábbi filmjeire. A rendező a négy szálon futó cselekményt befejezésül mesterien fűzi egybe, ugyancsak csodálatos, ahogy a valós és képzelt szereplők történetei keverednek a vásznon, joggal érezhetjük úgy a film végén, hogy akár így is megtörténhetett volna. Tarantino kezei közül valódi felnőtt mese került ki az utolsó ártatlan hollywoodi évről, 1969-ről. Éppen a komplexitása és a nagyszerű színészek miatt Oscar-díjra méltó film!

Élősködők (Gisaengchung – Parasite) – Szilvási Krisztián

Nem tudom, volt-e az utóbbi időben akkora tarolás a világ kisebb-nagyobb filmfesztiváljain és kritikai megmérettetésein, mint amit a dél-koreai Élősködők művelt az elmúlt fél évben. A nemzetközi celluloid-vérkeringésben a 2003-as A halál jele óta jól ismert Bong Joon Ho hetedik nagyjátékfilmjével valami olyat vitt véghez, amely túlmutat létrejöttének speciális szociokulturális keretein. A Parasite (eredetiben Gisaengchung) ugyanis hiába tipikusan ázsiai élethelyzetekre, dialógusokra, emocionális attitűdre, „mozgáskultúrára” komponált társadalomszatíra szövetileg beágyazott szimbólumrendszerrel, groteszkbe hajló atmoszférával, valamint időnként absztrahált megfoghatatlansággal, úgy az európai, mint az amerikai értékfelfogás és érthetőség síkján is kitűnően hat. A film koncepciójának zseniális húzása, hogy a címben jelzett „élősködés” mintegy tükörként, egyaránt oda- és vissza is hat a történet szerinti gazdag, felső tízezerhez tartozó és a lecsúszott, szegény, majdnem nincstelen család között. Mindkettő parazitaként tekint a másikra, a kettő közé „beékelődő” ‒ a filmet mind zsánerében, mind totális eszközrendszerében kettévágó ‒ fordulat pedig (a régi házvezetőnő és férje a pincében) akkorát lök a dramaturgián, hogy a néző totálisan beleszédül. (A 2 évvel ezelőtti, rajongást kiváltott Tűnj el!-csavar ehhez képest kismiska.) Így hát, ha Hollywood tényleg hitet tesz az új(fajta)hullámok mellett, az Élősködőket egy szépen csillogó aranyszobrocskával küldi haza.

Az ír (The Irishman) – Szilvási Krisztián

Abból a szempontból bizonyosan mérföldkő Az ír a filmgyártás történetében, hogy online streaming szolgáltató cég égisze alatt ekkora költségvetésű produkció még sosem készült. A becsült 160 millió dolláros büdzsé nagy részét azonban nem a színészek gázsija tette ki, hanem az a technikai koncepció, hogy a több generációt felölelő történet főszereplőit digitálisan fiatalították/öregítették, ne kelljen egy De Nirót, Pacinót vagy Pescit másoknak szimulálni évtizedekkel fiatalabbként. Ráadásul a végletesen konzervatív hollywoodi attitűddel szemben a Netflix még abban is úttörő, hogy kimondottan nagyfokú szabad kezet biztosít az alkotóinak. Így Martin Scorsese Charles Brandt könyvéből adaptált gengszterfilmje a maga 3 és fél órás játékidejével szimpla bűnügyi sztoriból eposzi méretű társadalomtörténeti tablóvá szélesedett, amely az amerikai mikroközösségek szociológiai makrobeágyazottságával mérhetetlenül kontúros lenyomata egy nagyjából fél évszázadot felölelő érának. Mestermunka, ahogyan végigvezeti a szálakat az olaszok és zsidók maffia kaliberű családjaitól egészen az államszövetségeket átfogó szakszervezeti mozgalmakig. Az Álomgyár „öregségükben” is állócsillag színészeinek jutalomjátéka folytán a héroszi gengszterlét olyan mérvű „mítoszrombolása” pereg a kockákon, amelyek karcosságig hiteles autentikussággal jelenítenek meg egy nagyívű történetet. Kevés ilyen készült a filmtörténelemben, ezért nem létezik, hogy másnak járjon ki az Akadémia aranyszobra.

Kisasszonyok (Little Women) – SzaSzi

Greta Gerwig munkája, a Kisasszonyok, Louisa May Alcott regényének újabb adaptációja hat jelölést gyűjtött be. Mi lehet a titka? Egy nagy amerikai klasszikust visz filmre, ragyogó szereplőgárdával, modern, egyéni stílusban. Hétköznapi ízű jeleneteibe finoman adagolja kortalan, cseppet sem sablonos humorát. Az amerikai polgárháború éveibe csöppenünk, és míg az apa a háborúban, addig a March család nő tagjai a mindennapokban vívják csatáikat. A lányok gondjai azonban túlmutatnak a hétköznapokon: felnőtté és nővé válás, döntés a saját sorsuk felett, vagyis a szabadság és az egyenlőség problémája foglalkoztatja őket. Gerwig finoman és időszerűen fogalmazza meg a komoly társadalmi mondanivalót, miközben az élet problémáival foglalkozik, és könnyed, szórakoztató tud maradni. A March lányok többre vágynak ugyanis annál, amit a világ kínál nekik, bátran küzdenek is álmaikért. Rendkívül izgalmas, sokszínű karakterek: Jo író akar lenni, ő a leginkább lázadó, a színpadra vágyó Meg angolosan kellemes, a festői ambíciókat dédelgető Amy makacs, szeleburdi, és a legkisebb testvérnek, Beth-nek is van művészi célja. Emellett rendkívül árnyalt az anya szerepe. Fiatalos idealizmus és a felnőttkor kompromisszumainak összecsapása adja ennek a felnőtté válási történetnek a feszültségét. Bármilyen akadály gördül elénk az életben, valójában tőlünk függ, hogy javítunk-e a nehézségeken – üzeni a történet. Gerwig már 2017-ben is öt jelölést kapott a Lady Bird-re, meggyőződésem, hogy most sikerül „bearanyoznia” ezt a szerethető történetet.

Jojo Nyuszi (Jojo Rabbit) – SzaSzi

Hogyan lehet ötvözni a komédiát a háborús drámával, hogy az hiteles, mégis rendkívül szórakoztató legyen? Úgy, ahogy Taika Waititi új-zélandi rendező tette a Jojo Nyuszi című filmjében, ami sokkal inkább szatíra, mint vígjáték. A nácizmus, a holokauszt, a háború abszurditására mutat rá egy eddigiektől szokatlan nézőpontból. A nácizmus eszméin nevelkedő német kisfiú, Jojo Betzler (Roman Griffin Davis) szemén keresztül látjuk a világot, aki gyermeki vaksággal mindent megtesz azért, hogy a helyi Hitlerjugend hasznos tagjává váljék. Remek móka a sátorozás, izgalmas, férfias dolog a késdobálás, a gránáthajítás, igazi árja cselekedet a könyvégetés, ő mégis valamiért mindig kilóg a sorból. Kiderül gyengesége, hogy nem elég vérszomjas, valójában egy „nyuszi”. Mit tehet ilyenkor egy magányos kisfiú? Képzeletbeli barátjához, mentorához, Hitlerhez fordul tanácsért, akkor is, ha ez a „fantázia-Führer” egy kicsit kelekótya. Végképp minden a feje tetejére áll, amikor kiderül, hogy az őt egyedül nevelő anyja (Scarlett Johansson) egy zsidó kamaszlányt rejteget a padláson. Taika Waititi író-rendező (a filmbeli Hitler megformálója) különleges humorral, ugyanakkor rendkívül sok érzelemmel tölti meg a filmet. A könnyed hangulat mögé rejtett politikai-ideológiai mondanivaló, az elképesztően tehetséges gyerekszínészek (ők állnak a középpontban szinte végig), a ragyogó felnőtt karakterek, az emlékezetes és szórakoztató vizuális poénok mind különleges produkcióra vallanak, amely több kategóriában is méltán várományosa a legrangosabb díjnak.

Házassági történet (Marriage Story) – Berente Erika

A statisztikák szerint a házasságok majd fele válással végződik. Legfőbb ideje volt hát, hogy az 1979-ben született, ikonikus Kramer kontra Kramer után ismét készítsen valaki egy jó mozit a témáról. A független filmesként ismert Noah Baumbach ez alkalommal is jó munkát végzett: művét 6 kategóriában jelölték Oscar-díjra, így akár még le is körözheti Robert Benton előbb említett filmjét. A Házassági történet két érzékeny lelkű művészember életközösségének felbomlását követi nyomon. Problémáik azonban nem speciálisak, hanem általános érvényűek: az önmegvalósítás vágya, az alárendelődés és dominancia közötti harc, az egymásra figyelés képességének hiánya, az elköteleződés és hűség megvalósítása a gyakorlatban, a mindennapok menedzselésének kérdése, a türelmetlenség egymás gyarlóságainak elviseléséhez. Scarlett Johansson és Adam Driver briliáns módon alakítja az egymással együtt élni már nem akaró, de a válási csatározástól egymást ‒ sikertelenül ‒ megkímélni akaró párt. A rendező szerencsére megóv bennünket attól, hogy bármelyik fél mellett elköteleződne, megadja a nézőnek a jogot, hogy maga foglaljon állást. Nagyon szerethető a film azért is, mert ugyan egy házasság felbomlásáról szól, de megláthatjuk benne a tágabb család megtartó erejét is. És ez jó. A film egyetlen gyarlóságának a szerencsétlen címadást tartom. De bármi álljon is a DVD borítóján, remélem, a cím mellé oda kerül majd Oscar figurája és neve is!

Játsszanak hát velünk: Találjuk ki együtt! – Oscart nekik!

Oscar 2020 cikksorozatunk korábbi cikkei:
1. rész: Oscar 2020 – Ki lesz a legjobb női mellékszereplő?
2. rész: Oscar 2020 – Ki lesz a legjobb férfi mellékszereplő?
3. rész: Oscar 2020 – Ki lesz a legjobb női főszereplő?
4. rész: Oscar 2020 – Ki lesz a legjobb férfi főszereplő?
5. rész: Oscar 2020 – Ki lesz a legjobb rendező?