Az Apollo-8 valószínűleg a leggyorsabban összedobott küldetés volt az amerikai űrprogramok sorában, mindössze 1968 augusztusában kezdték el az előkészületeket, miután az eredetileg tervezett feladat helyett (Föld körüli pályára állás közepes magasságban) egy hatalmas ugrással egyenesen a Holdat vették immár célba. Ennek merészsége leginkább abból látható, hogy 1968 decemberéig űrhajó még nem távolodott el 1374 km-nél távolabb a Földtől, s ekkor 400 ezer km-re kellett eljutni! Ja és vissza is. A holdkomp még nem volt készen, így esély sem a leszállásra, ugyanakkor meg lehetett előzni a szovjeteket azzal, hogy a NASA juttat először embert a Holdig. Azért „csak” embert, mert élőlény már megtette a távot a legközelebbi égitesthez. 1968 novemberében ugyanis a Zond-6 szovjet automata űrhajó megérkezett a Holdhoz, s fedélzetén élőlények is voltak, ráadásul az orosz teknősök élve haza is tértek a Földre! A Holdért futott verseny tehát messze nem volt még lefutva. Legalábbis látszólag.

Robert Kurson könyve nagyon szórakoztatóan vezet bennünket végig az úton, amelyet a három fős személyzet és a háttérmunkások bejártak négy hónap alatt. Ez nagyban köszönhető annak, hogy tele van anekdotákkal, melyeket a szerző a három űrhajóssal készített interjúkból idéz (hiszen szerencsére még mindhárom legenda él). A kötet ugyan messze nem olyan tudományos részletességű, mint mondjuk Az első ember, de az alapvető információknak széles tárháza a nagy utazásról. Azonban kezdjük inkább a negatívumokkal, amelyekből amúgy sincs sok. A legidegesítőbb dolog az amerikai „Gloire” időnkénti túlburjánzásából fakad, sokszor a szerző az Apollo-8 sikerét és a Szovjetunió megelőzését a világ megmentésével azonosította, ami azért igen komoly túlzás. Nem kell részleteznem, hogy a Holdra szállás nélkül is meglenne a golyóbisunk, még ha némileg szegényebben is. A 15. oldalig legalább ötször fogtam a fejem ilyen hatásvadász mondatok miatt. Ezek persze erősen USA-centrikus gondolatok, de le tudom nyelni, mivel amit az Egyesült Államok ekkor letett az asztalra, arra joggal lehet büszke. Tíz év alatt a semmiből – energiát, pénzt nem kímélve – a Holdig jutottak. Nem vagyok az Amerikai Egyesült Államok nagy rajongója, de az 50-60-as években tényleg a csúcson voltak, jó lehetett amerikainak lenni, még ha az akkori hippi nemzedék ennek az ellenkezőjét is állította (csak gondoljunk az 1958-ban játszódó Grease időszakára: fiatalok, szép kocsik, tengerpart, szerelem, jólét, mindez összevetve 1958 Szovjetuniójával vagy Magyarországával... s egyesek mégis őket irigyelték még ott is abszurd módon). A korabeli korszellem sokszor átüt a lapokon, az űrhajósfeleségek nehéz sorsa és a tehetetlen várakozás hetei szintén a vállunkra ülnek, olvasva az ő beszámolóikat. Kurson egyébként folyamatosan szembeállítja a NASA-nál folyó kemény munkát és Amerika akkori szociális forrongásait, tüntetéseit, politikai merényleteit, egyértelműen az első mellé állva, nem értve utóbbiak miértjét.

Az Apollo-8 legénysége fantasztikusan lett összeválogatva, emberileg és tudásra nézve is talán a legkiválóbb volt az Apollo missziók során. A parancsnok Frank Borman lett (korábban a Gemini-7-tel járt az űrben, már akkor is együtt Jim Lovellel), a szikár katona, aki nem is érti, hogy az USA hátországa mit lázadozik otthon, miközben fő feladatára, a Szovjetunió legyőzésére kellene koncentrálnia. Ő mindent megtesz e szent küldetésért, s mikor eléri a Holdat, úgy érzi, ezt is sikerült véghez vinnie. James „Jim” Lovell (Gemini-7, Gemini-12, Apollo-8, Apollo-13) valószínűleg a legpechesebb űrhajós a világon, hiszen ő az egyetlen asztronauta, aki kétszer is eljutott a Holdig, de egyszer sem léphetett rá. Második útja még ismertebb, mint a 8-as, hiszen ő volt a híres Apollo-13 parancsnoka, s őt játszotta el Tom Hanks a népszerű és nem mellesleg remek filmben. Végül a fiatal újonc, William „Bill” Anders (első és egyetlen űrrepülése az Apollo-8 volt), akit már gyerekként japánok bombáztak, s előbb vadászpilóta, majd nukleáris mérnök lett, csak aztán űrhajós. Emellett ő készítette az egyik legismertebb fotográfiát a történelemben a küldetés során, a Földkeltét.

Az utazás a kötet mintegy felét teszi ki, s a szerző a legénység minden tagjának egy-egy fejezetet szánt a misszió bemutatása előtt, így közel kerülhetünk ezekhez az igazi hősökhöz. Ismét megerősítést nyer, hogy igencsak emberi nagyságok voltak, sztárallűrök nélkül (Gene Krantz említett kötete ellenpéldákat is tud az űrprogramból). Az Apollo-8-as útja nem tartozik a kifejezetten eseménydús küldetések közé, ám jelentősége csak a 11-eséhez hasonlítható. Kurson jól építette fel a könyvet, logikus, ugyanakkor izgalmas olvasmány, melyet kb. két tucat fénykép tesz még átélhetőbbé. Mondjuk a NASA jóvoltából ma már az interneten ennél lényegesen gazdagabb képanyag áll bármikor a rendelkezésünkre, melyek önmagukban is mesélnek. A Rakétaemberek minden során átüt a legénység hangja, amely minden pátosznál világosabbá teszi a pillanat nagyszerűségét, mikor elsőként három férfi – a szó minden nemes értelmében igazi férfi – elhagyta a Föld nevű bolygó gravitációs terét, és egy másik égitesthez tartozott fizikailag. Az USA nagyszerűségét – és egyben sokszor visszataszító, máskor vonzó kapitalista létét – is kitapinthatjuk. Miközben a Szovjetunió titokban dolgozott űrprogramján, s csak utólag számoltak be arról, mi is történt, ők élő tévéközvetítést adtak a Holdról 1968 karácsonyán, mely során a legénység a Biblia teremtésről szóló részét olvasta fel az egész Föld számára. Más kérdés, hogy aztán az ateisták ott emiatt perre mentek... (Egyébként az megvan, hogy a Holdra lépés során Buzz Aldrin megáldozott a leszállás után? Lásd: Az első ember.)

Mindent egybevetve ismét egy remek könyvvel lett gazdagabb a magyar irodalom űrhajózás terén, melyet bátran vehet kézbe bárki, minden előzetes tárgyi tudás nélkül is. A kötet fizikai kialakítása a Barbree-féle Armstrong könyvre emlékeztet, borítóján az Apollo-8 fellövésével. Tetszik, hogy a védőborító alatt is ott van ugyanez a kép – manapság szoktak ezen spórolni, s ha elveszik a levehető rész, akkor csúnya hétköznapivá degradálódik a kötet. Itt legalább ez nem történhet meg. A kiadás strapabírónak néz ki, legfeljebb a fényképeket tartalmazó táblákkal kapcsolatban vannak kételyeim, hogy vajon meddig maradnak benne. A szöveg időnként nem túl szabatos, bár az értelmezést nem zavarja; hogy ez a fordítás vagy az eredeti okán ilyen, nem kutattam.

Horváth Gábor

Az írás az Egy könyvtáros viszontagságai a XXI. század hajnalán blogjáról származik.