De most már legalább tudom, hogy a Porcelánsügér másik neve a Burundi hercegnője. Ez utóbbi a címe az 1953-ban a svédországi Uppsala-ban született Kjell Eriksson 2002-ben kiadott regényének, amely elnyerte ugyanazon évben a Swedish Crime Academy által odaítélt legjobb kriminek járó díjat. Ja, azt még nem is mondtam, hogy a Burundi hercegnője a bölcsőszájú halak osztályába tartozik. Most már érthető? Na ugye, hogy nem!

Kjell Eriksson korántsem kezdő író, már 1993-ban is publikált, 1999-től pedig végleg(?) átnyergelt a krimi műfajára. A tipikus svéd bűnügyi attitűdű írók közé tartozik, akik nemcsak magukkal a gyilkosságokkal operálnak, hanem a tette(ke)t elszenvedők, a gyanúsított(ak) és a nyomozók figuráinak mélyreható magánéletét is a szövegbe ágyazzák. Nincsen ez másként a Burundi hercegnője esetében sem, ahol egy uppsalai alsó-osztálybeli közösség életét bolygatja meg egy brutális gyilkosság. Nem sokkal karácsony előtt John Jonsson (jelenleg) munkanélküli hegesztő összevert, megcsonkított holttestére a város szélén, hóbuckák között találnak rá. Megözvegyült felesége, valamint félig elárvult kamaszfia értetlenül állnak a gyászhír előtt, mivel Kicsi John-t mindenki szerette. Igaz, hogy kölyökkorában – leginkább bátyja révén – többször meggyűlt a dolga a rendőrséggel, de már évek óta mintacsaládként és -polgárként él(nek).

Ő azon kevés ex-rosszfiú közé tartozik, akit még a rendőrség is szimpátiával kezel, így felettébb érthetetlen a halála. Vajon mibe keveredett Kicsi John, amiért meg is kellett kínozni? Halálát bátyja, az idült bűnöző tevékenységeihez kötik, ám a bratyó ártatlan az ügyben, ráadásul (külön)bosszút esküszik. Az uppsalai rendőrség 5-6 főből álló akciócsoportot állít össze az ügy felderítésére, amelyet a majdnem friss iker-apuka Ola Haver vezet. Időközben újabb gyilkosság is történik, amely a szálak összekuszálásához vezet, pedig a megoldás egyszerűbb, mint hinnék. Igen, közvetve köze van a bölcsőszájú halhoz, a Burundi hercegnőjéhez, hogy a krimi címe is értelmet nyerjen.

Kjell Eriksson krimije olyan, mint a jó bor: nem kell neki cégér. Már amennyiben a cégér a külcsín, a bor pedig a belbecs. Szóval semmi blikkfangos, látványos, de üres történetvezetés, helyette tömény rétegekben sajtolt tartalom. A Burundi hercegnője igazi ereje ugyanis a karakterek kidolgozottságában rejlik, a közöttük fennálló, fellépő vagy éppen véletlenszerűen (sorsszerűen?) megvalósuló interakciók a kontúrosan szilárd alapon szinte törvényszerűen jelennek meg. Amint már mondtam, a történet nem tartalmaz csavarokat, nincsen is rá szüksége, helyette a valódi szövetből varrt személyes szálak adnak a regénynek feszültséget, lüktetést és koreográfiát. A dramaturgiából hiányoznak a feltűnő klisék, a hitelességet pont ez, valamint az egyéni sorsok átélhetősége biztosítja.

A Burundi hercegnőjében nincsen kimondott főszereplő és mellékszereplő. Nincsen alá-fölérendeltség, helyette minden egyes karakter ekvivalens kulcsfigura abban az értelemben, hogy hierarchikus típusuk nem meghatározott. Csakis így lehet ez a történet az, ami: teljes, 3 dimenziós térre felfűzött szögletes (úgy értem, élekkel rendelkező) térbeli cselekménytest, amely az olvasóval együtt lélegzik, aggódik, izgul, szenved és – néha talán, csak úgy feszültségoldásként – nevet. Ola Haver vagy a most éppen GYES-en lévő Ann Lindell apró, óvatos románca magánéletük sebzettre jegesedett kietlenségében például éppen akkora vihart kavar belül, mint amekkorát kívül Kicsi John halála. Egyéni, megélt, megszenvedett és megvetett sorsok csapnak össze a valóság tárgyilagos borzalmával, a gyilkossággal, Eriksson mérlege pedig aszerint billen balra avagy jobbra, ahogyan az olvasó megéli azt. A Burundi hercegnője krimi és dráma, dráma és krimi, drámai krimi. Közel ötcsillagos.

Szilvási Krisztián