139

Genki Kawamura: Ha a macskák eltűnnének a világból

Könyvkritika

genki-kawamura-ha-a-macskak-eltunnenek-a-vilagbol

Amikor egy alig százötven oldalas könyvet olvasunk, erősen leegyszerűsítve nagyjából két dolog szokott történni: az egyik az, hogy olyannyira kínosan próbál az író valami értelmes, érdekes, megérintő, vagány dolgot az olvasónak adni pár oldalnyi terjedelemben, hogy az egészből nem lesz semmi, csak valami halvány karikatúrája az eredeti szándéknak; a másik dolog, ami történni szokott, az, amikor ez mind sikerül, és az egész valóban valami felkavaró, hatásos, mély, életszerű olvasmány lesz. Nos, ilyenre sikerült Genki Kawamura első, a Ha a macskák eltűnnének a világból című regénye.

A regény főhőse egy harmincéves férfi, aki Káposzta nevű macskájával él együtt, meglehetősen magányosan. Orvosaitól azonban váratlanul olyan hírt kap, ami merőben megváltoztatja egész addigi életét és gondolkodását, ugyanis közlik vele, hogy csak néhány hete van még hátra. A hír érthetően lesújtó, főhősünk épp elkezdi feldolgozni, ezzel egy időben pedig megragadni az elméjében cikázó gondolatokat arról, hogy mi mindent akar megtenni még, mielőtt meghalna, amikor váratlanul megjelenik előtte az ördög. Az ördögnek különös küldetése van, képes meghosszabbítani az életét egy nappal, abban az esetben, ha a férfi beleegyezik abba, hogy egy bizonyos dolog eltűnjön a világból. Ezzel megkezdődik a találgatás és az alkudozás, hogy melyek azok a dolgok, amelyeknek hiánya elviselhető annak érdekében, hogy egyetlen napig még életben maradjon. Minden egyes nap új értelmet nyer, és a legtöbb dolog, cselekvés, sőt emlék és emlékezés teljesen más megvilágításba kerül. Főhősünk napról napra fokozatosan ébreszti fel élete elfeledettnek hitt eseményeit és emlékeit. Hangsúlyosan előkerül édesanyja és halálának körülményei, korábbi macskájuk, akinek elpusztulása összekapcsolta a fájdalmakat és a szenvedéseket, szóba kerül az édesapja, akivel nagyon régen nem találkozott. Csupán néhány nap telik el ebben az új megvilágításban, főhősünk azonban ez alatt az idő alatt nagyon sokat változik, egyre fontosabb lesz számára a szeretet és az emberi kapcsolatok, egyre érzékenyebben képes átélni az élményeket és az emlékeket.

Az ördöggel azonban, aki valami furcsa okból kifolyólag pontosan úgy néz ki, mint ahogyan ő, ugyanolyan a hangja, csak éppen borzasztó harsány ruhákban jár, nem lehet játszadozni. Bár a maga laza és éles eszű, eleven módján nem kelt rettenetet, az egyezség minden eltüntetett dolog után kíméletlenül követeli magának a csupán aznapra érvényes kegyelmet. Bár ezt az ütemet látszólag az ördög diktálja, az elbeszélőnek bele kell egyeznie abba, hogy mi az, ami másnapra eltűnik, cserébe az életért. A történet tetőfoka az, amikor az ördög a macskát ajánlja fel az alku tárgyául. A regény innentől fordulatot vesz, és elkezd visszafelé felépülni a sok elmulasztott, elszalasztott, ki nem mondott szó okozta hiány és fájdalom. Főhősünk szinte már filozofikusan belegabalyodik az emlékekbe, de egyszersmind letisztul előtte és benne, hogy melyek az igazán fontos dolgok az életben, melyek azok a kapcsolatok, amelyekért semmi sem sok, amit megtehetünk. Úgy tűnik, az utolsó alku a tervezetthez képest másképp alakul, ekkor már azonban teljesen átértékelődik minden, mert olyan kérdések is felmerülnek, hogy vajon milyen lenne a világ, ha önkényesen döntve bizonyos dolgok többé nem léteznének.

Genki Kawamura fiatal japán író, valójában inkább filmproducer és rendező. Ha a macskák eltűnnének a világból az első, díjakat is nyert regénye; több mint kétmillió példányban adták el Japánban, és harminckét országban jelent meg. A regény megragadja és kidomborítja az emberi lét mulandóságát és esendőségét, a hangsúly azonban mégsem a halál, vagy legalábbis nem annak az ecsetelése, hanem az a folyamat, amellyel az ember felismeri azt, hogy melyek azok az irányvonalak, amelyek szerint érdemes élni. Árnyaltan, és anélkül, hogy az író konkrétan kimondaná, a regény valójában egy kissé misztikus írás is, hiszen azt mutatja meg, hogy mi az, ami annyira fontos, hogy még a saját, önzéssel telített életünkön is messze túlmutat. A helyes döntés pedig meghozza a lelki békét, még akkor is, ha a biztos halál időpontja nem elhalasztható. A szerző nagyon könnyedén képes mindezeket az olvasóban megjeleníteni, szinte minden mondata sűrű és súlyos, beleértve azt, amely többször visszaköszön az olvasás során, és megtalálható a fedőlapon is: Ahhoz, hogy megkapj valamit, egy másik dolgot el kell veszítened… Az emberek semmit nem akarnak elveszíteni, amikor kapnak. Nem nehéz belegondolni ennek a gondolatnak az igazságtartalmába, már ha pusztán fizikai oldalról közelítjük meg a dolgokat, akkor sem. Vallásfilozófiai és pszichológiai megközelítésben pedig érdemes lehet elidőzni annak kapcsán, hogy az ördög valójában kicsoda, és milyen alkudozásokra késztet vagy éppen kényszerít.

Ritka az olyan regény, olvasmány, amelynek a végén valami belső, mély megkönnyebbülés járja át az olvasót. Nos, ez ilyen, és mindezt úgy éri el, hogy közben semmiféle nagy, trükkös, fordulatos cselt nem vet be az író. A maga egyszerűségében szól az életről, a veszteségekről és azok gyászolásáról, bizonyos értelemben az önzésről és a felemelkedésről. Kicsit közhelyesen úgy lehetne összegezni, hogy azt próbálja más szavakkal leírni, mint amit az ismert szállóige: nem az számít, hogy mennyit éltünk, hanem az, hogy hogyan. Egyszerre könnyű és egyszerre nehéz, jó olvasmány.

György Emőke
Forrás: olvasoterem.com

2020.02.02