404

Herczeg Géza: Magyarország külpolitikája 896-1919

Csiszár Antal könyvismertetője

herczeg-geza-magyarorszag-kulpolitikaja-896-1919

Herczeg Géza Magyarország külpolitikája 896-1919 című kötetében azt a kérdést járja körbe, hogyan alakult át a vándorló pásztortársadalom letelepült, feudalizálódó, a keresztény kultúrkörbe beilleszkedő állammá. A közel 400 oldalas történelmi munkában több mint ezer év történéseit tekinti át a szerző rendkívül alapos elemzéssel, élesen rávilágítva a hazai és nemzetközi összefüggésekre.

Az 1919-es év komoly korszakhatár, ezt követően ugyanis területileg megcsonkítva, népességünkben megfogyatkozva folytatódott a „Magyar Krónika”, az új feltételek közötti optimális megoldás keresése. Ezért ez az év a történeti áttekintés vége, utána már teljesen más folyamatok vették kezdetüket, az addig vezető út viszont – a szóban forgó mű tárgya – egységében jól kezelhető, elemezhető és értelmezhető.

A hazai történelmi folyamatok nem légüres térben zajlottak, messzemenően determinálták a környező és távolabbi erőviszonyok. Ezért fontos a külpolitikai tényező. Államalapításunk két nagyhatalom (Bizánc és a Német-római Császárság) árnyékában történt. Politikai-vallási tekintetünk Róma felé fordult, s annak a két szuverén államnak az egyeztetésével valósult meg, melyeknek utódai az egyetemes keresztény monarchia megteremtését tűzték ki célul. Az új hit meggyökereztetése „vérrel és vassal” történt, de a történelmi szükségszerűség indokolta az erélyes magyar királyi fellépést, s utólag igazolta az államalapító királyunk halála után bekövetkezett restaurálási kísérlet (Vata-féle lázadás és fia, János próbálkozása) kudarca.

Az Árpád-ház fiú ágának háromszáz éves uralkodása ellentmondásos. Konszolidáló intézkedések (pl. I. Szent László és Könyves Kálmán) mellett polgárháborús korszak (pl. III. István) ideje párosult mind német, mind bizánci kísérletekkel hazánk vazallusi függésbe hozására, amelyeket sikerült elhárítani. A tatárjárás komoly pusztításai után IV. Béla példamutató intézkedéseivel lehetővé vált az ország újbóli fejlődési pályára állítása. És arról se feledkezzünk meg, hogy ebben a korszakban számos európai királyi családdal született házassági szerződés – így jöttek létre a fiúág kihalása után az idegen trónigények.

A kiskirályok küzdelme komoly próbatétel elé állította a királyságot, melyből az Anjou-házból származó Károly Róbert vezette ki az országot. Az Anjouk, Luxemburgiak, Jagellók és Hunyadiak kora igazi virágzó periódus volt. Ekkor szervezték újjá a kereskedelmi útvonalakat (1335 Visegrád), fektettek le sarkalatos törvényeket (1351 kilenced és ősiség), zajlottak nagyarányú építkezések (Nagy Lajos, Zsigmond, Mátyás), de a török veszély is ekkor erősödött fel, mely ellen felemás módon harcoltunk (hosszú hadjárat, Nándorfehérvár, Nikápoly és Rigómező). A kor adott olyan nagy formátumú koronás főt (Luxemburgi Zsigmond), aki cseh királyi trónja mellett a Német-római Birodalom első embere lett. A huszitizmus feletti katonai győzelem, a pápaság megosztottságának felszámolása, valamint az angolok és franciák között zajló százéves háborúban való közvetítés fűződik a nevéhez.

A második Jagelló-korszak egyrészt családi szerződések révén a Habsburgokkal való kapcsolatunkat tette szorossá, másrészt ekkor került sor a vesztes mohácsi ütközetre, ahonnan egyenes út vezetett a kettős királyválasztáshoz, Buda oszmán kézre kerüléséhez, és az ország három részre szakadásához, melyen a Habsburgok, törökök, illetve a kialakuló erdélyi fejedelemség osztozott. Ekkor Európa nyugati felében mélyre ható változások zajlottak: Amerika felfedezése, a kereskedelmi útvonalak átrendeződése, Spanyolország, Portugália, később Hollandia és Anglia felemelkedése, a gyarmatosítás. Hazánk kimaradt a gazdasági-társadalmi fejlődés főáramából, mely egyre inkább az ipar előretöréséhez vezetett, a mezőgazdasági konjunktúrából azonban kivettük a részünket. A vallási reformok a hazai vallási életet is átrendezték. Százötven évig tartott a hármas megosztottság, melynek következtében számos nagy háború színhelye volt országunk, melyben többször jelesre vizsgázott a magyar katonai vitézség. A rendi-nemesi mozgalmak és függetlenségi törekvések sem hiányoztak históriai tablónkról, s méltán lehetünk büszkék a nemzetközi színtéren is méltán tekintély övezte Bethlen Gáborra és I. Rákóczi Györgyre.

Mikor végre – egy nagy hadjáratsorozat eredményeként – sikerült a töröket kiűzni hazánkból, akkor sem lélegezhettünk fel, hiszen a függetlenségünk nem állt helyre (gyakorlatilag ez csak 1920-ban történt meg, és igencsak súlyos ára volt). A következő időszak osztrák politikáját a magyarokkal szemben a „húzd meg, s lazíts” elve jellemezte az erőviszonyok alakulásának függvényében. Országunknak sikerült elkerülni a teljes beolvasztást, nem úgy, mint a cseh tartományoknak (Fehérhegy 1620). A Rákóczi-szabadságharc mérsékletre intette az udvart (III. Károly császár, magyar királyként VI. Károly). Mária Terézia alatt megbízható alattvalók voltunk, II. József törekvései zátonyra futottak, II. Lipót okos politikával mind a városokat, mind pedig a nemességet megzabolázta, a francia forradalom radikalizálódása és a Martinovics-féle összeesküvés az uralkodó és a nemesség szövetségét erősítette.

Reformkor és szabadságharc, vereség, önkényuralom, majd a kiegyezés rajzolta a következő korszak magyar politikai térképét. Az első világháború miatt torpant meg a biztató felemelkedés, mely fél évszázadig jellemezte a magyar gazdaságot.

Visszapillantva az első évezred történéseire, láthatjuk, mennyi múlott azon, hogy találtunk-e megfelelő politikai szövetségest, ugyanakkor azt is látni kell, hogy a nagyhatalmi szándékok távolról sem estek egybe érdekeinkkel, csupán ideiglenesen felhasználtak, majd ejtettek bennünket. Az osztrák, francia, török, svéd, orosz irányban történő orientációnk mind ezt bizonyítja, de népünk vitalitásának köszönhetően „annyi balszerencse közt, / Oly sok viszály után, / Megfogyva bár, de törve nem, / Él nemzet e hazán.

Csiszár Antal

2020.01.30