Az üzlet mellett ő vezette a helyi kórust is, amelyben természetesen fiainak is részt kellett venniük: kegyetlen elszántsággal gyakoroltatott gyermekeivel akár éjszakába nyúlóan is, hogy tökéletes legyen az énekük. Szigorú erkölcsi nézeteiből csupán akkor engedett, amikor hitelezői elől Moszkvába menekült családjával. Csak Csehov maradt Taganrogban, hogy saját erejéből elvégezze a gimnáziumot.

1879-ben elhagyta Taganrogot, szüleihez költözött Moszkvába, és beiratkozott a moszkvai egyetem orvosi karára. A diploma megszerzése után a kínálkozó vidéki orvosi munkát nem fogadta el, mert akkor nem jutott volna ideje az írásra, helyettesítő munkákat vállalt, és gyakran vállalt boncnoki feladatokat. Először Antosa Csehonte álnéven humoreszkeket írt, 1882-től három éven át a pétervári Oszkolszki munkatársa volt. 1884-től Moszkva környéki kórházakban dolgozott, és hogy anyagilag segítsen családján, magánpraxist vállalt. Ebben az évben jelent meg első kötete Melpomené meséi címmel, majd egymás után a többi, közülük a Szürkületben cíművel Puskin-díjat is nyert, a Tarka történetek cíművel pedig megalapozta irodalmi hírnevét. 1887-ben a Kors színház bemutatta Ivanov című darabját, és ezzel élete is teljesen megváltozott. Első igazi nagy remekműve az 1888-ban megjelent A sztyeppe című novellája volt.

Már 1884-ben jelentkeztek nála a tuberkulózis első tünetei. Öt évvel később, mikor bátyja szintén tüdőbajban meghalt, Csehov, az orvos szikár józansággal kezdte szemlélni saját rövidnek hitt jövőjét. Betegsége egész életszemléletét megváltoztatta. Egyszerre volt értő, elemző orvos, és szenvedő, fájdalmat megélő beteg.

1890 áprilisában a Szahalin szigetekre utazott, hogy tanulmányozza a fegyenctelepek életét. Szibérián keresztül vezetett az útja, míg megérkezett, majd megkezdte a közel 10 ezer fegyenc összeírását és szociográfiai kutatását. A legborzasztóbb életkörülményeket tapasztalta, és a legnyomorúságosabb emberi sorsokkal találkozott. Három hónapos munkáját befejezve, Ázsiát körülhajózva, Ceylonon megpihenve tért haza. Saját bevallása szerint Dante Isteni színjátékának utazását tette meg. „Voltam a pokolban, amilyennek Szahalint láttam és a paradicsomban, vagyis Ceylon szigetén.”

Útirajza Szahalin címen 1894-ben jelent meg, és olyan nagy hatása volt, hogy a kormányzat rövidesen javítani kényszerült a telepek nyomorúságos helyzetén. 1892-ben kis birtokot vásárolt Melihovóban, nem messze Moszkvától, itt élt szüleivel, testvéreivel egészen 1899-ig. Bekapcsolódott a helyi egészségügyi- és iskolaügyi szervek munkájába, felújította az orvosi praxist, részt vállalt a kolerajárvány elleni védekezésben; a parasztok gyógyítását ingyen végezte. A gyógyítás, az önkéntes társadalmi feladatok ellátása mellett írói munkássága a tetőpontra ért. Melihovóban készült el egyik legismertebb prózai műve, A 6-os számú kórterem, itt írta a Három év és az Életem című kisregényt, valamint egészen újszerű drámáját, a Sirályt. Drámai először megbuktak: 1896-ban a Sirály, majd Az erdő szelleme című darabja. Ekkor elhatározta, hogy nem ír többet drámát. Szerencsére találkozott az alakuló moszkvai Művész Színház meghatározó tagjaival, Konsztyantyin Sztanyiszlavszkijjal és Nyemirovics-Dancsenkóval, és ez megváltoztatta elhatározását. Ők 1898-ban sikerre vitték Csehov műveit.

Az 1890-es évek vége felé a megfeszített munkától amúgy is ingatag egészségi állapota észrevehetően romlani kezdett. 1899 januárjában 75 ezer rubelért eladta műveinek kiadói jogát, és ez lehetővé tette számára, hogy tengerpartra, a Krím-félszigetre, Jaltába költözzék, és ott villát építsen. 1900-ban tiszteletbeli akadémikussá választották. Jaltai tartózkodása idején került szoros kapcsolatba Tolsztojjal és Gorkijjal. Élete utolsó három évét a siker csúcsán és a közeli halál előérzetében töltötte. 1901-ben megnősült, Olga Knippert, a Moszkvai Művész Színház tagját vette feleségül, és a negyvenedik születésnapján részt vett a Művész Színház Cseresznyéskert bemutatóján, amelyen egyúttal huszonöt éves írói jubileumát ünnepelték. 1904-ben a németországi Badenweilerbe utazott tüdőbetegségét gyógyítani, és itt is halt meg. Sírja a novogyevicsi temetőben áll, egykori jaltai és melihovói háza ma múzeum, amit nővére nyitott meg 1921-ben, és minden úgy van benne, mint Csehov idejében.

Drámái és prózai írásai középpontjában nem a cselekmény fordulatossága, hanem a történések látszólagos esetlegessége, illetve a figurák belső történéseinek, hangulati változásainak részletes ábrázolása áll. Minden írásában jelentős szerephez jut az idő, illetve annak mulandósága. Ez a mulandóság azonban nem tragikus vagy elégikus: egyszerűen csak triviális, és éppen ezért figuráinak nincs esélyük arra, hogy életüknek mélyebb értelmet találjanak. Csehov dramaturgiája a látszólagos esetlegességek ellenére nagyon szigorú szerkezeti elveket követ. E következetességnek ismert példája az úgynevezett „csehovi puska” elve (lásd az idézetet a cikk elején), mely szerint ha az első felvonásban megjelenik egy puska, akár csak egy pillanatra is, akkor annak a darab végéig el kell sülnie, ellenkező esetben a puskának nincs helye a dráma szövetében.

Anton Pavlovics Csehov tudatosan is a novella megújítójának vallotta magát. Legtöbb novellája rövid elbeszélés, egy-egy élethelyzetet, jellemző mozzanatot ír le. A cselekmény helyett a szereplők beszélgetései válnak fontossá. Hőseit nem jellemzi közvetlenül, nem írja le külső és belső tulajdonságaikat, lelkiállapotukat. Csehov az elhallgatás, a ki nem mondott szavak nagy művésze volt, hatását Hegedüs Géza író-költő így fogalmazta meg: „Az a novellairodalom, amely Boccaccio óta kísérte az európai széppróza történetét, Maupassant-nal és Csehovval lépett a múlt század utolsó negyedében olyan magasságokig, amelyet az utódok azóta sem tudtak megközelíteni.”

Nagy Mária

Forrás: wikipédia, kulturpart.hu, Gereben Ágnes: Csehov világa. Budapest : Európa Könyvkiadó, 1980

A kép a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével ezen a linken található.