194

Félelmetes nap – Parkland

Szilvási Krisztián 1 perces filmkritikája

parkland-movie-poster

Az a három, puskából leadott lövés nemcsak a saját kamerájának nézőkéjén tűéles szemtanúvá váló Abraham Zapruder ruhagyáros életében hagyott örök, el nem feledhető, vágyakat, terveket és lelkiismeretet megváltoztató nyomot, hanem a világ legerősebb hatalmának egészében. A golyó ütötte lyuk(ak) pedig soha nem fog(nak) begyógyulni.

A Kennedy-témával kapcsolatban még mindig van bőr a mozgóképen, és valószínűleg lesz is, hiszen a valódi igazság kideríthetetlen. Ami azonban objektív és szubjektív dokumentum van, az így-úgy keverve és egymás mögé rakva még mindig adhat ki újat. Peter Landesman író-rendező azonban nem a jól bejáratott dramaturgia mentén – maga a merénylet és/vagy a (feltételezett) elkövető, Lee Harvey Oswald – szemszögéből mutatja be a történteket Parkland című filmjében, hanem Vincent Bugliosi könyvére alapozva, 1963. november 22-e köztudatban reflektorfényt nem kapott szereplőinek oldaláról. Hogy a már említett Zapruder felesége vállán zokogott vigasztalhatatlanul, hogy a fiatal Carrico ügyeletes orvos a parklandi kórházban csak nem akarta abbahagyni az újraélesztési próbálkozásokat, hogy Hosty FBI-ügynökből majdnem bűnbakot csináltak, miután kiderült, 10 nappal a merénylet előtt Oswald személyesen helyezett el panaszlevelet a nevezett dallasi irodájában, hogy hagyja végre békén őt, vagy hogy Forrest Sorrels testőrparancsnok szolgálati idejének három évtizede alatt még sosem veszítette el az Emberét, azaz az Elnököt magát.

Landesman filmje ezeket a „szálakat” próbálja meg egységben, a tragédia atmoszférája alatt ábrázolni, s bár a teljes férctelenség nem sikerül neki, a közös nevező azért hatásosan csapódik le a nézőben: a merénylet lélekmegrázó brutalitása, valamint az a tény, hogy egyszerűen nem volt protokoll egy ilyen eshetőségre. Mind az elnöki testőrség, mind a kórház orvosai és ápolói, mind pedig az FBI és CIA emberei ad hoc módon reagáltak, s gyakorlatilag helytálló rögtönzésnek sem lehetett nevezni azokat a reakciókat, amelyekkel cselekedtek (a már halott elnöknek akartak az orvosokkal pirulákat beadatni annak xy betegségére hivatkozva; tettleges lökdösődéssé fajult a koporsó elvitelének polémiája; Oswald anyját és bátyját semmiféle vizsgálat alá nem vetették; a ruhagyárostól szép szóval „kérték el”, majd utána visszaadták neki a merényletet rögzítő videofelvételt, ahelyett, hogy nemzetbiztonsági érdekre hivatkozva rögtön elkobozták volna… stb.).

A film egyik legsúlyosabb és az atmoszféra tekintetében tényleg mindent elmondó jelenete, amikor JFK koporsóját próbálják felráncigálni az Air Force One-ra, s közben üléseket szednek fel és ajtót fűrészelnek ketté. Na, az tényleg brutálisan drámai. Amúgy a Parkland ritmusa teljesen rendben van, a színészek kavalkádja beleillik a képbe (kedvencem, Paul Giamatti megint remek), ezért kicsit meglepő, hogy maga a film nagyobb felütés után (Velencében Arany Oroszlán jelölés) visszhang nélkül tűnt el a feledésben. A három lövés dörrenése a semmibe foszlott, pedig a lőporfüst formálta történet ennél egy kicsivel azért többet, legalább középszerűségre elegendő voksot érdemelt volna.

2013, amerikai, 93 perc
rendező: Peter Landesman
forgatókönyvíró: Vincent Bugliosi könyvéből Peter Landesman
szereplők: Zac Efron, Billy Bob Thornton, Ron Livingston, Tom Welling, Paul Giamatti, Colin Hanks, Marcia Gay Harden

Szilvási Krisztián

2020.01.20