A zsidók a történelem folyamán mindig középpontban voltak, a közvélemény idegenkedéssel, sőt gyakran ellenségesen tekintett rájuk. Az aktuális hatalom természete mindig is érdekvezérelt volt, s ennek megfelelően alakította zsidó politikáját.

Magyarországon a XIX. század egyenjogúságukat hozta, ezt tette tönkre a XX. századi numerus clausus (az egyetemi felvétel arányát korlátozó 1920. évi XXV. törvénycikk), majd a zsidótörvények 1938-ban, 1939-ben, 1941-ben és 1942-ben. Németország a hitleri rezsim alatt először a zsidók perifériára szorítására törekedett, majd a „végső megoldás” keretében kiirtásukra.

A második világháború befejezése – bár a koncentrációs táborokból a túlélők kiszabadítását hozta – sajnos a megítélésükön vajmi keveset változtatott. A kollektív tudatban meglévő averzió velük szemben tovább élt, s a hatalomra jutott kommunisták is osztoztak ebben: hatalompolitikai szempontból ahhoz a közeghez kellett igazodniuk, amelyek felett regnáltak.

Az első világháború vesztes hatalmainak közvéleményében gyökeret eresztett az úgynevezett tőrdöfés legendája, mely szerint Németországot nem győzték le katonailag, de a hátország zsidó mesterkedése vereséget eredményezett. Így vádolták később a németországi polgári demokratikus forradalmat, valamint a későbbi Weimari Köztársaságot is. A nácik szerint az élősködő kapitalista, valamint a nemzetellenes kozmopolita munkásság mind a zsidóság jellemzője, amely a rend aláásására, a nemzetközi zsidóság világuralomra jutására törekszik.

Míg a két világháború között a zsidó a pénzügyi vérszívó szinonimája volt, a kommunista rendszerben a nemzetközi imperializmus szekértolójává vált. A kádári Magyarország zsidó politikája árnyalt volt: egyrészt hagyta a Joint (American Jewish Joint Distribution Committee – 1914-ben az I. világháború zsidó áldozatainak támogatására alapított amerikai zsidó szolidaritási szervezet, amely a második világháború idején jelentős részt vállalt az üldözött zsidók érdekében indított akciókban, majd a hazatért deportáltak segélyezésében. Magyarországon 1953-ig működött, ekkor kitiltották az országból. – a szerk.) működését, mert égetően szüksége volt a devizára, de a politikai szervezeteket nem tűrte. Sokáig akadályozta, majd végül engedélyezte a hazai zsidó szervezetnek a Zsidó Világkongresszusba való belépését, hogy később kihátráltassa őket a szervből. A nemzetközi zsidó szervezetek igyekeztek érdekeltté tenni a magyar államot pozitívabb zsidó politikában, gazdasági segítség kieszközlését ígérték.

A titkosszolgálatok igyekeztek gátolni a nyugati kapcsolatokat, bomlasztó tevékenységet fejtettek ki, a hazai zsidó szervek vezetőségébe törekedtek a rendszerrel való kollaboránsokat beválasztatni, listákat készítettek a zsidóság tagjairól, csupán felekezetként, nem pedig nemzetiségként ismerték el létüket, korlátozták az izraeli kivándorlást, és anticionista politikát folytattak, egyeztetve a szovjetekkel és a többi szocialista állammal.

Izraellel tartott fenn az ország gazdasági kapcsolatokat, de vigyázni kellett az arab államok érzékenységére – ahogy a diplomáciai iratok mutatták. A hatnapos zsidó háborúban azt az álláspontot foglalták el, hogy kerülni kell a konfliktus eszkalációját.

Lehet olvasni a kötetben az Eichmann-üggyel kapcsolatos politikáról, a bírósági tárgyalással kapcsolatos magyar, illetve szocialista álláspontról, az izraeli bíróság kompetenciájának megkérdőjelezéséről is. Érdekes módon ugyanakkor egyetértettek abban, hogy Eichmannt mindenképpen el kell ítélni, és a magyar társadalmi szervek terhelő anyagot küldtek az izraeli igazságszolgáltatási szerveknek. A szocialista országok politikájában közös vonás volt, hogy a pert összekapcsolták az NSZK elítélésével, miszerint háborús bűnösök zavartalanul építhettek ki az országban karriert.

A monográfia szerzője foglalkozott a zsidóság kárpótlási igényeivel, melyet a Német Szövetségi Köztársaság államának elismeréséhez kötött. A műben olvashatunk a magyar állam zsidókat érintő pénzügyi segítségéről is, valamint az elnyomás módszereiről.

Színvonalas, tartalmas, a témát minden irányból feltáró, objektív hangú könyvre lel, aki fellapozza Kovács András írását.

Csiszár Antal