376

John Le Carré: Ügynök a terepen

Könyvkritika

john-le-carre-ugynok-a-terepen

John le Carré 88 évesen is nagyon éles látással rendelkezik, és pontosan tudja, hogyan működik a világunk. Az Ügynök a terepen cselekménye a jelenben történik, ahol a britek éppen elhagyni készülnek az Uniót, a tengerentúlon Trump regnál, aki majdhogynem lelkes támogatója a Brexitnek, a sarkon pedig ott leselkednek az oroszok, hiénaként várva egy újabb lehetőségre.

A regény ezzel együtt nem hardcore politikai thriller, sokkal inkább egy izgalmas kaland- és/vagy kémregény, amelyben, ahogyan azt a szerzőtől már megszokhattuk, a főszereplők hús-vér emberek, a maguk mindennapi gondjaikkal. Nem a politikai döntéshozatal szintjén tevékenykednek, ők pusztán szolgái a rendszernek, és bizonyos értelemben áldozatai is annak, már amennyiben nem vakon és érzéketlenül teljesítik a parancsokat.

A cselekmény főszereplője és egyes szám első személyű narrátora Nat, egy 47 éves titkosszolga, aki egész életében a brit koronát szolgálta a nagyvilágban (Moszkva, Prága, Budapest, Tallinn, Bukarest, Tbiliszi, Helsinki, Trieszt) mint fedett ügynök, most pedig hazarendelték Londonba, és rábízták egy helyi állomás, a Menedék vezetését. A mindennapi munkába az visz színt, amikor az állomás egy tehetséges, fiatal munkatársa, Florence beszervezi egy, az orosz irányításra nagy befolyással bíró, londoni ukrán oligarcha kiábrándult szeretőjét. A különleges műveletet viszont lefújják, mielőtt még az ukrán oligarchát teljes megfigyelés alá vonhatnák, Florence kilép a Szolgálattól, Natet pedig nem avatják be a részletekbe – sőt, látványosan mellőzik, amikor a műveletről döntenek.

Nat hétfőnként a battersea-i Athleticus klubba jár tollaslabdázni, ő a klub bajnoka és legjobb játékosa. Itt ismerkedik meg Eddel, az egyedül élő és magába forduló fiatalemberrel, aki a hétfői meccsek során Nat méltó ellenfelének bizonyul. A mérkőzések után beülnek a klub bárjába egy sörre, ahol Nat arról hazudik, hogy üzletember, Ed pedig felváltva hol a Brexit miatt dühöng, hol pedig Trumpot szidja. A történet akkor vesz váratlan fordulatot, amikor kiderül, hogy Ed nem pontosan az, akinek eddig (Nat előtt) vallotta magát, és hirtelen a titkosszolgálat célkeresztjébe kerül. És újra felbukkan Florence is, aki az ukrán oligarchát célzó műveletet oly gondosan előkészítette.

A regény egyik erőssége a mélységi karakterábrázolás. Le Carré szereplői jól megrajzolt, hihető figurák múlttal és múltbéli konfliktusokkal, hétköznapi problémákkal és magánéleti gondokkal. Az olvasó nem csak Nat szakmai életébe kap bepillantást; ott van a lányához fűződő kapcsolata, akinek egészen mostanáig nem árulta el, hogy valójában titkos ügynök, a vallomása pedig nem várt reakciókat szül. Ott van a házassága, amely korábban túlélt pár megpróbáltatást, és talán ennek köszönhető az is, hogy a feleségére minden körülmények között számíthat, akkor is, ha a saját fedett akciójához partnerre van szüksége. A karakterek nagyszerű megrajzolásának a része az is, ahogyan a szereplőit megválogatja. Nat felesége, Prue például jogász – ez már önmagában is sok mindent megmagyaráz: az időbeosztását, az empátiáját és úgy általában az emberekhez való viszonyulását.

Le Carré zseniálisan ír. Minden mondatában ott van az élettapasztalat. Az ember olvassa, és közben arra gondol: csak olyan tud így írni egy negyvenes férfi 19 éves lányához fűződő kapcsolatáról, aki maga is lányos apuka; csak olyan tud írni (titkos) közszolgák közti laza csevegésről, aki jártas ilyen körökben, ismeri a szlenget, a ranggal járó viselkedésmódot; csak olyan tud írni a hatalmi érdekek ilyen szintű összefonódásáról, aki már bepillantást nyert néhány szigorúan titkos dossziéba.

A regény cselekménye nagyrészt lineáris. Nat úgy meséli el a történetet, mintha visszaemlékezne az egészre, azaz már az első oldalakon az értésünkre adja, hogy ő ismeri a végkifejletet, ezzel együtt kronológiai sorrendben halad. A nézőpont mindvégig változatlan, az egészet a narrátor szemével látjuk – ez némiképp fokozza a sztori hitelességét. A szerző tökéletesen építi fel a cselekményt, kellőképpen adagolja a feszültséget, és ügyesen altatja el az olvasó éberségét: az a bizonyos bang! pillanat a regény kétharmadánál teljesen váratlanul ér. Kis túlzással úgy is fogalmazhatok: jobb, ha ülve olvassa az ember azt a bizonyos oldalt.

Le Carré nem rejti véka alá a véleményét a Brexitet vagy Trumpot illetően. A szereplői szájába adott szavakkal, mondatokkal kemény bírálatot fogalmaz meg. Egy egykori orosz ügynök például azt mondja (Natnek) Trumpról, hogy ő „Putyin vécépucolója. Mindent megcsinál kis Vlagyiknak, amit a kis Vlagyik nem tud magának megcsinálni. Beleszarik az európai egységbe, az emberi jogokba, a NATO-ba.” Az angolokat sem kíméli: „Erre ti angolok mit csináltok? Szopjátok a f***át, és meghívjátok teázni a királynőtökhöz. Fogjátok a piszkos pénzünket, és tisztára mossátok. Úgy fogadtok minket, mintha nagypályás bűnözők lennénk, a legjobb házaitokat adjátok el nekünk, széttárt karokkal nézitek, ahogy megmérgezzük az árulóinkat, és azt nyafogjátok, drága orosz barátaink, bizniszeljetek velünk.” (138. oldal) Ez nem pusztán egy átállt, majd visszatáncolt orosz ügynök véleménye, hiszen a Hivatal orosz részlegének vezetője hasonlóan vélekedik az amerikai és az orosz elnökről. Előbbiről azt mondja, hogy „született maffiafőnök. Születésétől fogva arra nevelték, hogy ki**sszon a civil társadalommal, ahogy csak tud, nem pedig arra, hogy a részévé váljon.” Putyinról: „És szegény kis Vlagyikot soha senki nem tanította meg a demokratikus szobatisztaságra. […] Az az ember kémnek született, a mai napig az maradt, a tetejében még ott a sztálini paranoiája is. Minden reggel csodálkozva ébred, hogy még mindig nem mért rá a Nyugat megelőző csapást.” (214. oldal) Mindkét idézett szereplő olyan ember, aki egész jól ismeri és átlátja a rendszert, a véleményük nem elhanyagolható.

Le Carré nemcsak korunk politikai döntéshozatalának mechanizmusát ismeri nagyon jól, hanem az emberi lélek működését is. Noha a kártyákat meglehetősen magasan keverik és osztják, a játszmákat időnként egészen hétköznapi emberek döntései befolyásolják. Az Ügynök a terepen befejezése néhány korábbi le Carré-regényhez képest inkább pozitív kicsengésű. Azt sugallja, hogy John le Carré még hisz abban, hogy a humanizmus győzedelmeskedhet.

Simon Attila
Forrás: olvasoterem.com

2020.01.14