92

Chuck Wendig: Vészmadarak

Horváth Gábor könyvkritikája

chuck-wendig-veszmadarak

A modern marketing számomra legvisszatetszőbb mondata, amikor elmesélik „szakemberek”, hogy manapság el kell adnod magadat. (Persze el is mondják, hogyan, mert ők már csak tudják.) Ez a tudásuk rezüméje, íze és zamata. Valahogy mindig a prostitúcióra asszociálok az ilyen mondatokból, és őket is rendszerint ennek megfelelően helyezem el a kereslet-kínálat függvényrendszerben…

Ennek ellenére be kell látnom, hogy könyvek esetében ha egy borítóra jó ránézni, azt a – sokszor téves – következtetést vagyunk hajlamosak levonni, hogy az belül is értékes. Pedig Al Bundy megmondta az Egy rém rendes családban: „Ne bódítson el egy rúzsos száj, várd meg, amíg megszólal!” Mint rutinos vén róka, ezért óvatos optimizmussal vettem csak kézbe Chuck Wendig Vészmadarak című kötetét. Tudniillik gyanúsan jó borítója volt.

Szerencsére az élet csak ritkán köptető, többnyire leginkább desztillált víz, de olykor azért késői szüretelésű tokaji furmint. Wendig regénye olyan Pamela Anderson, akinek a bőre alatt szilikonon kívül más is lappang. A borító és a tartalom teljesen harmonizált, egyszerre volt légies és sötét mindkettő, s mégsem nyomasztó. A Miriam Black opusz első kötete ugyan a Fumax Thrillerek sorozatában jelent meg, de nem mondanám igazából annak. Sok szempontból bizonyára thriller. Mégis minden vérgőzfürdő és káromkodáscunami ellenére nem éreztem súlyosnak a történetet, talán a szórakoztató párbeszédek miatt. Egyszerűen nem tudtam komolyan venni. Ez persze sokak számára visszatartó lehet, akik mondjuk igazi feszült történetet várnak. Ugyanakkor egy vagány írás ez, amelynek szórakoztató faktora nagyon nagy. Friss, ötletes könyv, de egyértelműen nem való mindenkinek (különösen nem vizuális típusoknak). A párbeszédek lüktetőek, izgalmasak, mocskosak és Doktor House-os beszólásoktól pörgőek. A regény ettől elképesztően olvasmányos, pillanatok alatt kiolvasható, s mint ujjpercek az Ingersolltól kezelésbe vett kézről, úgy hullanak el egymás után a fejezetek.

A szereplők mind jól megrajzoltak, szinte valamennyit magunk előtt látjuk élni és meghalni, s megszeretjük őket. Még a gonosz figurákban is ott van az a pimaszság, ami oly sok gazembert tesz annyira vonzóvá. Viszont meg kell, mondjam, Wendig szentségtelen háromságában (Ingersoll, Harriet és Frankie) olyan szinten ismertem rá Abercrombie Az első törvény trilógiájának inkvizítoraira, hogy az már nem lehet véletlen. Glokta és Ingersoll szinte tök ugyanaz a figura. De akár egy Kill Bill vagy Ponyvaregény karakternek is elmennének egytől egyig. Harriet háttértörténete zseniális, főleg az egymondatos (sic!) fejezet, melyben megtudhatjuk, hogyan lett az, aki (szadista gyilkos).

Főszereplőnk, Miriam Black maga is kiismerhetetlenül összetett karakter, akit érthetően roncsolt átkozott madárként vállán fészket verő, nem kért képessége. Ugyanis egy érintéssel megtudja, hogy az illető mikor és miként fog meghalni. Wendig ügyesen adagolja, hogy mit kell tudnunk eme képességről, mely által végig fenntartja az érdeklődést. Az interjús rész nagyon ötletes, remekül hagyott nyitott kérdéseket az író, amelyek követelik a válaszokat. A végkifejlet egyszerre lezárt, de ordít a folytatásért (Halálmadarak címmel jelent meg), ami bölcs döntés a mai sorozatfüggő világunkban, és nyilvánvalóan tekintettel van a kiadó és író zsebére.

A Fumax kiadása külcsínre nagyon látványos, figyelemfelkeltő. Egyébként a borítókép az eredeti kiadásé, nem készült új a magyarhoz, de ez esetben nem is volt szükség ilyenre. Ritka madár az ilyen jó borító, ami nem árul el előre sokat a tartalomból, utólag mégis tudjuk, hogy passzol ahhoz. A regény magyar kiadása tipográfiailag rendben van, nekem kissé likacsos volt az oldalak felhasználása, túl sok űr volt bennük. A fordítást (Rusznyák Csaba) már értékeltem az olvasmányossággal, remek munka, de azt persze nem néztem, mennyire egyezik az eredetivel (igazából nem is érdekel).

Horváth Gábor

Az írás az Egy könyvtáros viszontagságai a XXI. század hajnalán blogjáról származik.

2020.01.08