159

Így tiszteleg Eddie Murphy egy mocskos szájú példakép előtt

A nevem Dolemite – filmkritika

a-nevem-dolemite-film

Eddie Murphy visszatért, méghozzá egy életrajzi filmmel, ami a rap keresztapjának tartott Rudy Ray Moore, azaz Dolemite életét meséli el. Mozi helyett maradt a Netflix, és talán ide jobban is illik egy olyan enyhén klisés, de igazi feelgood film, mint A nevem Dolemite.

Rudy Ray Moore olyan embereket inspirált, mint Snoop Dogg vagy Eddie Murphy. Egy igazi self-made manről beszélünk, aki már kiskora óta a szórakoztatóiparba vágyott, és végül önerőből lett sztár. Az 1927-es születésű Moore megjárt mindent, mielőtt kikötött a stand-up világában; volt prédikátor, énekes, komikus, táncolt night clubban, aztán besorozták, és már a seregben is rendszeresen szórakoztatta katonatársait r’n’b stílusban előadott country-számokkal. Aztán Los Angelesben kötött ki, és épp egy lemezboltban dolgozott, amikor felfigyelt egy helyi hajléktalanra, akinek iszonyatosan szórakoztató, rímekbe szedett sztorijai voltak. Moore elkezdte ezeket kazettára rögzíteni, majd ezen történetek felhasználásával alkotta meg alteregóját, a Dolemite nevű mocskos szájú strici karakterét. Nem ez volt az első figura, amit Moore kitalált magának, de ezzel vált igazán híressé. Persze rögös volt az út az igazi sikerig: első albumát, amelyen erősen korhatáros sztorikat mesélt rímekbe szedve, egy házibuli közönsége előtt rögzítette. A rádiók természetesen nem játszották, aminek egyik oka a trágárság volt, a másik pedig az, hogy elég keményen beszólt a fehéreknek. Az albumot csak pult alól lehetett kapni, de a feketék között gyorsan kultusza lett a dolognak, szájról szájra terjedt a híre.

Moore azonban iszonyatosan vágyott arra, hogy a közönség szórakoztatása mellett valódi sztár is legyen, ezért 1975-ben Dolemite karakterét felhasználva elkezdett filmeket forgatni. A karakterről elnevezett debütre családjától és különböző ismerősöktől szedte össze a pénzt, mert senki nem akarta forgalmazni ötletét. A Dolemite kezdetben igazi B-kategóriás, bukásra ítélt filmnek ígérkezett, a kritikusok is lehúzták, de aztán beütött a megérdemelt csoda: Moore alteregója a blaxploitation mozik egyik ikonikus karakterévé vált, innentől kezdve nem is volt megállás – bár hősünk ekkor már 47 éves volt, filmje az év egyik legnagyobb sikere lett. Az afroamerikaiak imádták a vulgáris poénokban fürdőző nagyvilági strici történetét. Az egész előadás a feketéknek szólt, akik azt kapták, amit vártak: az ultimate, nagyvilági gettóhőst.

A nevem Dolemite rendezője székében az a Craig Brewer ült, aki a jövő év végére várható Amerikába jöttem 2. stáblistáján is feltűnik majd, a mellékszerepekben pedig olyan színészeket láthatunk, mint Wesley Snipes, Bob Odenkirk vagy éppen Snoop Dogg. Akiről azonban igazán szól ez a film, az mégiscsak Eddie Murphy. Számára ez egyfajta visszatérés, hiszen a nyolcvanas, kilencvenes évek vígjátékkirálya az utóbbi években pár kivételtől eltekintve leginkább a Shrek különböző folytatásainak szinkronszínészeként tűnt fel.

Az idén már 58 éves Murphy hatalmas alázattal, lelkesedéssel, tisztelettel és szeretettel formálja meg hősét. Más kérdés, hogy ennél többet ő sem tud tenni azért, hogy maga a film ne legyen egy kissé közhelyes, klisékre épülő életrajzi film, ami nélkülöz bármilyen formabontási szándékot. A nevem Dolemite a maga kétórás játékidejével mégis működik, mert a tipikus fordulatok mellett a címszereplő életének csak egy szakaszát mutatja be részletesen, ráadásul mentes az olcsó hatásvadászattól. A történet valamilyen szinten akár drámainak is nevezhető, de nem túl mély, és nem is erőlködik, hogy könnyeket csaljon a nézők szemébe. Amit látunk, az tulajdonképpen egy jól elmesélt, önmagában is elég érdekes sztori. Ráadásul maga Dolemite is megérdemli a tisztelgést, főleg egy olyan színésszel, mint Eddie Murphy, akinek annak ellenére, hogy egy komikust alakít, most mégsem a klasszikus humoros oldalát látjuk. Látszik, hogy a nagy előd megformálása nem csak egy újabb szerep volt, számára így szívét-lelkét belerakta Dolemite történetébe.

Sz. Ági
Forrás: langologitarok.blog.hu

2020.01.06