336

Finy Petra: Marlenka

Könyvkritika

finy-petra-marlenka

Megosztottak az érzéseim Finy Petra Marlenka című regénye kapcsán. Néhány mozzanata megragadott, egy-egy párbeszéd, gondolat továbbgondolásra késztetett, összességében a történet mégis belesimul a zsidó sors által traumatizált női szereplők sorának bemutatásaiba.

Nem akarom itt sorolni sem pozitív, sem negatív összehasonlításként az általam olvasott kortárs (nő)írókat, akik hasonló témákat ábrázoltak írásaikban. Csak nagyon szubjektív rangsort tudnék felállítani, amit talán nem lennék képes indokolni, de annyit érzek, hogy a Marlenka nem emelkedik ki ezek közül. Mindezek ellenére (vagy épp ezért? – közhelyes gondolat) ajánlom olvasásra, mert a lélek legmélyét szólítja meg, és biztos vagyok benne, hogy minden olvasóban képes különféle gondolatokat, érzéseket ébreszteni. És bár a Nyugat óta folyik a „nőíró/férfiíró vs. csak-úgy-egyáltalán: író”-vita, kövezzenek meg, de én azt mondom: ez a regény női tollból származó, nő-olvasókat megszólító írás.

Érdekes szerkesztésvonala a regénynek a családállítás módszerének beépítése. Kezdetben csak foszlányok jelentek meg ezzel kapcsolatban az elmémben, de ahogy utánaolvastam, nyilvánvalóvá vált. Ez a módszer Bert Hellinger nevéhez fűződő terápia: „A testi és lelki bajok hátterében tudattalan sorsátvételek vagy saját életbeli történetek állhatnak. […] Az egyéni lelkiismereten túl működik egy kollektív „rendszer-lelkiismeret” is, amely az egyén számára tudatosan nem – vagy nehezen – hozzáférhető. Ez az emlékezet tartalmaz mindent, ami a klánunkban történt. Ha valakinek nehéz sors jutott, ha megsérülnek azok a törvényszerűségek, amelyek a családi rendszerre hatnak, akkor működési zavart okozhatnak a rendszerben. Ezt a zavart érzékelhetik a családtagok, akik tudattalanul, mintegy gyermeki szeretettől vezérelve „átveszik a nehéz sorsot”, és annak ellenére, hogy akár nem is ismerték az illetőt, ugyanúgy élnek, éreznek, viselkednek, mintha az a rossz dolog velük történt volna meg. Mintha azt mondanák önmagukban: „majd én átveszem a te terhedet”. Az ilyen, tudattalanul ható fogadalmakat hozzuk a felszínre a családállítás segítségével.” – idézem az egyik legtömörebb és legérthetőbb magyarázatot innen.

Szóval minden úgy működik, mintha az írónő sorban „állítaná” elénk e történet korokon és tereken átívelő szereplőit: Marlenkát és a múltjához, a jelenéhez , végső soron pedig a jövőjéhez kötődő embereket. A címszereplő múltjához tipikusan narcisztikus emberek tartoznak: leánykori barátnője, apja, elhunyt férje. Mintha büntetni akarná magát, úgy veszik körül ezek az energia- és sorsvámpírok a nőt. A narcisztikus személyiség megfogalmazása Freudtól származik, alapja az a görög mitológiai történet, amely szerint Narkisszosz, az önimádó fiatal férfi beleszeretett saját tükörképébe. Az ilyen típusú emberek elsorvasztják, elnyomják a körülöttük levőket, önmaguk kiemelésére, kihangsúlyozására használják őket. Marlenka ennek ellenére erős nő, hiszen három gyermeket szül, azokat neveli, megél, átél és túlél többféle rendszert, és jelenkori helyzetében sem látszik megroppanni. Annak ellenére sem, hogy Budapest különböző pontjain évek óta furcsa és indokolatlan rosszullét, szívroham, légszomj fogja el. Ezek indokolatlanok, mert orvosi okuk nincs, és furcsák, mert mindig a város ugyanazon pontjain történnek. Annak ellenére sem, hogy egy huligánbanda egyetlen megélhetési forrását, a kis üzletét fenyegeti.

A három gyermek, Marlenka jelene másféle terheltségeket hordoz. Ferenc, a legnagyobb, anyja támasza és segítője, de ő kényszeres fára mászó: nagyon szereti az erdőket, fákat, ott érzi magát biztonságban, ezért válsághelyzetben mindig felmászik a város parkjainak fáira. Már megtanult észrevétlenül és biztonságosan közlekedni a fák tetején, és igyekszik, hogy ezt a „mániáját” lelki egészsége fenntartására fordítsa. Fülöp, a kisebbik fiú autisztikus viselkedésű fiatalember: képtelen a társadalomba beilleszkedni, csak begyakorolt, rendszeres cselekvésekkel tud részt venni a család életében. Ő az, aki a saját fejében szeret élni, mert a külvilágtól – bár anyja szeretettel és családja megértéssel fordul felé – csak bántást, gúnyolódást kap. Panni, a legkisebb rémálmokkal küzd: fekete ruhás ember látogatja meg és kényszeríti dolgokra. Bár a külvilág szemével nézve ő a legnormálisabb, „csak” a jármű-fóbiája feltűnő, ő is rendszeresen megküzd a maga démonaival.

Körülöttük, és mint kiderül, bennük folyamatosan „jelen van” a tragikus körülmények között elhunyt anya/nagyanya szelleme. Marlenka nem ismerte, vagy legalábbis nem emlékszik édesanyjára, aki a fasiszta időknek esett áldozatul. Apja eleinte biztonsági okokból, majd merő önzésből, hogy lánya szeretetét kizárólagosan magáénak tudhassa, minden emlékét kitörölte, még a nevét is megváltoztatta. A mama túlvilági „hangját” végig halljuk a regényben, külön töredékként, más betűkarakterrel jelenik meg. Nem akar rosszat, csupán annyit, amennyit életében is megtett volna gyermekéért: óvni őt. De nem képes rá. Mintha a személyisége széthasadt volna, és minden hozzátartozója személyiségébe beépült volna egy tőlük idegen részként: ahol Marlenka menetrendszerűen rosszul van, azok anyja szenvedéseinek és halálának helyszínei; ő az, aki fára mászva tud csak megmenekülni a veszélytől; ő az, aki a saját fejébe, elméjébe rejtőzve képes elvonatkoztatni a külvilág borzalmaitól; ő az, akinek a „fekete autó” megjelenése a poklok poklát jelenti.

Mindezek tudatosítása és végül a segítség és a megoldás a kis családot szerető és velük együtt érző „külsősök” által érkezik meg: Dr. Dobos, aki egy régi szerelem erejével szakítja fel a régi sebeket, és paradox módon így indítja el azok gyógyulását; Náncsi, a cukrász, aki az új szerelem és a túlburjánzó életerő segítségével billenti ki a kis családot; a kutya, akinek különleges ösztönei megérzik a Marlenka körül lebegő szellem valóságát; és Cipzár, a jó útra tért huligán.

A regény befejezése igazi szirupos, csöpögős heppiend, bár az ember kételkedik, hogy a hetvenhét éves címszereplő életébe beköszöntő boldogság elegendő-e egy élet szenvedéseinek kompenzálására. De ott van az a tény, ami azért sablonos már, mert szerencsénkre oly sokszor bebizonyosodott: a szeretet képes nagyon sok akadályt legyőzni, sokféle sebet begyógyítani, és a rosszat jó irányba fordítani.

Ambrus Adél
Forrás: olvasoterem.com

2020.01.03