A háború – úgymond – férfi dolog, s ha eközben atrocitásokra kerül sor, természetesen rájuk gondolunk. A nürnbergi per kulcsvádlottjai és elítéltjei is férfiak voltak. De – sajnos – a szebbik nem képviselői is beszennyezték kezüket abban az abszurd világban.

„Hol zsarnokság van, mindenki szem a láncban”– írta Illyés Gyula, s ez igaz a Harmadik Birodalom esetében is. A faji ideológiai ráhatás egyaránt fertőzött nőt, férfit, sőt gyermekkorút is – derül ki a könyvből. Pszichológiai, sőt kriminálpszichológiai kérdés, hogyan jutott el sok nő nem csupán a faji ideológia elfogadásához, hanem az abból fakadó bűnös cselekedetekhez. Nem véletlenül viseli a mű a Német nők a vérmezőkön alcímet.

Bár a Führer nőpolitikája a három K (Kinder, Küchen, Kirche) helyén jelölte meg a női szerepeket, szigorúan hadat üzenve mindenféle emancipációs törekvéseknek, a náci rendszer – paradox módon – ennek ellenében hatott: a háború folyamán egyre több nő részvétele szükségeltetett, legyenek azok titkárnők vagy a szolgáltatások különböző területein tevékenykedők. Egy részük közvetlenül bekapcsolódott az „alacsonyabb rendű” fajok módszeres irtásába. Ezekről a vérengzésekről – néhány kivételtől eltekintve – nem készültek feljegyzések (vagy nem maradtak fenn – a szerk.).

A kötet betekintést enged a szigorú „fajtisztasági” törvényekbe, megtudhatjuk, milyen kemény kritériumok alapján készített igazoló geneológiai táblázatok kellettek ahhoz, hogy a felsőbbség rábólintson egy frigyre. Számos nő így kötötte életét az SS-ben szolgáló férfihez.

A nők integrálódása a náci gépezetbe gyakran karriervágyból motiválódott: nem mindenkit elégített ki a három K. Sok hölgy számára egzisztenciális emelkedést jelentett a keleti területek mértéktelen kirablása, az udvarházakba, kastélyokba történő beköltözés, birtokok szerzése. Tanítónők, ápolónők és egyéb alkalmazottak működtek Keleten.

Sok ápolónő vett részt Hitler eutanázia programjában, mely a fogyatékosok megsemmisítését célozta. Sokan úgy vélték, a halálba segítésük „könyörület” volt, de akadtak olyanok is, akik az orvosok „szakvéleményében” feltétel nélkül megbízva vállalták a méreginjekciók beadását. Saját sebesült honfitársaikat sem kímélték mindig, a nyomorék honvéd, tiszt nem hoz hasznot – pusztuljon. Megdöbbentőek a gyermekgyilkosságok: az édességgel való lépre csalás, aztán az agyonlövés, a tehetetlen kiskorúak falhoz csapdosása.

A rendszerben tanúk, gyilkosok, cinkosok egyaránt voltak. Jellemző volt a társadalom nagy részének közönye, kevesen háborodtak fel, sokan a népirtásban dicső tettet láttak, büszkék voltak „missziójukra”, mert úgy gondolták, mindezt az árja faj védelmében teszik. Motiváltakká meggyőzéssel tették őket, elhitették velük, hogy a judobolsevizmus romlásba dönti a német népet.

A háború után elmarasztaló ítélet nők ellen viszonylag kevés született, de ők is ugyanazzal védekeztek, mint a férfiak: parancsra tettem. Gyakran kiálltak férjük mellett, akikkel társtettesek voltak: a férfi bűnét is magukra vállalták. A börtönkáplánok arra ösztönözték a feleségeket, ne valljanak a férjek ellen, majd a túlvilágon remélhetőleg megbocsáttatnak az elkövetett bűnök.

A szerző német, orosz és ukrán levéltárakban kutatott, beszélt túlélőkkel (akik között áldozat, bűnös és tanú egyaránt akadt), és helyszíneket járt be. Több mint félmillió nő vett tevékenyen részt a holokausztban – róluk fest elég hátborzongató képet Lower munkája.

Csiszár Antal