143

Susan Hill: A fekete ruhás nő

Szilvási Krisztián könyvkritikája

susan-hill-a-fekete-ruhas-no

Ki ne ült volna már körbe éjszakai tábortüzet kísértethistóriák mesélésével versengő barátokkal? Hm, én például még sohasem. De mindig is szerettem volna. Nagyot tud ütni a dolog, főleg akkor, ha az irracionálissal való szembenállásodat teljesen feladod, és az utolsó hangig elhiszed a hallott történetet. Mert hogy akkor aludni nem fogsz majd, az hótziher! Susan Hill 1983-as regénye pontosan erre apellál.

Hogy elhisszük, méghozzá oly módon, hogy minden józanságunkat feledve a történetbe képzeljük magunkat. Nem véletlenül hódít A fekete ruhás nő már majdnem 30 éve: 1987-ben színdarab készült belőle, amelyet azóta is játszanak, 2 évvel később pedig tévéfilm formájában is adaptálták. Azóta maga a kisregény is klasszikussá vált, 2012-ben aztán a filmesek újra elővették, hogy ezúttal mozit készítsenek belőle a Harry Potterből megismert Daniel Radcliffe főszereplésével. A szellemjárás ellen pedig a varázspálcák és átkok ezúttal vajmi keveset érnek.

A brit írónő különben 1942-ben született Scarborough-ban. Miután 1958-ban Coventry-be költözött a család, Susan Hill irodalmat, franciát, történelmet és latint tanult, s diplomát szerzett a King’s College Londonban. Ekkoriban írta meg első regényét The Enclosure címmel, ám kemény kritikai felhangokat kapott annak „nem iskolás lányhoz illő szexualitása” miatt. 1968 és 1974 között 6 további regényt írt meg, az 1971-ben kiadott I’m the King of Castle-ért például Somerset Maugham-díjat kapott. 1975-ben ment férjhez, Stratford upon Avon-be költöztek, mindkét lánya itt is született meg. Hill regényeit az elmúlt években újra lángra kapott gótikus stílusban írta/írja, amelynek egyik legkiforrottabb és leginkább (el)ismertebb darabja A fekete ruhás nő, amelyhez hasonló atmoszférikus szellemtörténetei továbbá a The Mist in the Mirror (1992) és a Mrs. De Winter (1993). 2004-től kezdve Hill detektívregényeivel belekóstolt a krimik világába is, eddig 10 ilyen műfajú könyve látott napvilágot. Pályaművébe azonban életrajzok csakúgy beletartoznak, mint például színdarabok vagy gyerekeknek szóló mesék.

A fekete ruhás nő egy Arthur Kipps nevű fiatal ügyvédet kísért egy ódon, szinte mindentől elzárt, lápos területen lévő dombocska tetején fekvő elhagyatott házban. A regény esszenciája gyakorlatilag ennyi, Susan Hill könyvének ereje nem is a történet(vezetés)ben rejlik. Hanem abban az atmoszférában, amely A fekete ruhás nő egésze alatt úgy borul az olvasóra, mint egy lélegzetet bennszorító, rossz érzésekkel körbe-körbehálózó, fojtogató takaró. Szóval a fiatal Arthurt főnöke egy isten háta mögötti kis faluba küldi, mivel elhunyt az ügyvédi iroda egyik idős özvegyasszony ügyfele. A néhai Alice Drablow háza azonban kívül esik a Crythin Gifford nevű településen, egy totális lápvidék kellős közepén. Mivel a házig vezető út naponta csak kétszer járható (dagály után és a következő dagály előtt), Arthur jobbnak látja, ha beköltözik az özvegy házába, mivel temérdek iratot kell átnéznie. Csakhogy a fiatal ügyvéd egyvalamivel nem számol: a fekete ruhás nő szellemével.

Crythin Gifford lakói ugyanis sötét titkot rejtegetnek, pontosabban makacsul kívánják elfelejteni a múltban megtörténteket, mivel próbálják nem kihívni maguk ellen a fekete ruhás nő bosszúját. Történt ugyanis, hogy... Csak azért sem fejtem ki, milyen rettenetes baleset történt meg a múltban, amely összekapcsolható a fekete ruhás nő kísértésével! Nem és nem! Mert oly borzalmas, hogy a fiatal Arthur Kipps életét is döntően befolyásolja majd, de tényleg jobb, ha hallgatok róla, mielőtt engem is utolérne az átok... Susan Hill könyvében valóban semmi különleges nincsen. A történet szimpla és nem tartogat csavarokat, a karakterek kibontásához nem alkalmazott mélyfúrást, és még csak a szellemjárta ház sem soha nem látott-hallott-elképzelt módon van felvázolva. Nem. Viszont Hill képes volt A fekete ruhás nőben olyannyira kívül-belül borongós légkört megrajzolni, amely szöveti szinten eszi bele magát úgy a karakterekbe, mint a legutolsó sírkő márványának hidegébe. Az olvasó egy lélegzetet szív és fúj Arthur Kipps-szel, s még amikor a főhős éjszaka álomra hajtaná a fejét, a kezében könyvet tartó is félénken tekinget maga köré. A gótikus horror így 100%-on süt át a lapokon, hogy igazi energiaitalként növesszen gyökeret a természetfelettitől való félelmeinknek. Susan Hill pedig elégedett lehet, mert amíg akár csak egyetlen ember emlékeiben is (meg)él a fekete ruhás nő, addig bármikor és bárhol materializálódni képes. Szemeket tehát nem becsukni!

Szilvási Krisztián

2019.12.27