665

Szilvási Krisztián: Csillagszóró

Karácsonyi mese

csillagszoro-karacsonyfa

„Kedves Télapó! Én egy 9 éves kislány vagyok. Anke a nevem. Egy pici kis kérés miatt írok neked. Apu üzletember, szinte sosincs itthon. Anyu sem ér rá törődni velem, mindig fáradt, ha hazaérkezik. Egy iskola igazgatója, és nagyon fontos ember. Párszor elvitt magával, amikor nálunk szünet volt. Ugyanis én másik iskolába járok. Szerettem volna én is anyuékhoz járni, de elsős koromban még nem lehetett.

Később már anyu azt mondta, jobb nekem úgy, ha itt maradok, és nem hagyom el a barátaimat. Pedig nincs sok barátom, csak Elke meg Nóra. Hansszalis sokat játszom, de ő mindig kicsúfol, hogy nem barátkozom a többi gyerekkel. Ők olyan buták, mindenen csak nevetnek. Így anyut is alig látom, már majdnem este van, mikor hazaérkezik. Csak azt szeretném kérni tőled, hogy adj egy kicsivel kevesebb munkát apuéknak, és hadd lehessek velük többet. Kedves Télapó, egész évben jó voltam, és ezután is jó leszek. Anke”

Anke, miután befejezte a levelet, felállt cseppnyi asztalától, és kinézett az ablakán. Ismét havazott. Finnországban hidegek a telek, főleg ez a nyugatabbra fekvő kisváros kap évről évre bőven a pelyhes áldásból. Arcocskáját a hideg üveghez nyomta, hogy enyhítse az izgalom okozta lángolását. Alacsony, vékony kislány volt, szőke copfos hajjal és nagy, kéken csodálkozó szemekkel.
Csak tegnap határozta el, hogy levelet ír a Télapónak, emiatt egész éjjel le sem hunyta a szemét. A gyerekek az iskolában azt suttogták, hogy a Télapó a várost határoló hegyen lakik, egy erdei fakunyhóban, és a jó gyerekeket szenteste meglátogatja, hogy ajándékot vigyen nekik. De Anke nem vágyott ajándékra. Ő csak azt szerette volna, ha a szülei, akiket annyira szeretett, több időt szánnak rá.
Dél lett, mire végzett a levéllel, s az ablakon kipillantva már hallotta is lentről anyukája hangját: ‒ Anke, gyere, kész az ebéd!
Boldogan hagyta ott a kinti zimankó látványát, majd lesietett a lépcsőn az ebédlőbe. Most, hogy két nap múlva itt karácsony, a szülei már nem dolgoznak. Nagyon örült, hogy újra együtt ebédelhet velük.
Ám az étkezés néma csendben telt el. Nagyot kellett csalódnia. A vidám, karácsonyi hangulat helyett szülei komor hallgatásba burkolóztak. Anke ugyan még reménykedett, hogy az ebéd végeztével ez a borongós légkör felenged, de nem így történt. Apukája újságot kezdett olvasni, anyukája pedig a bevásárlóközpontba készült.
‒ Apu – szólította meg félénken a papáját. – Nagyon szeretném, ha mesélnél nekem egy kicsit. Tudod, amit a múltkor nem volt időd befejezni…
‒ Ne haragudj, kicsim – engedte le az újságot az apja. – Nagyon fáradt vagyok! Tegnap késő este értem csak haza. Talán majd holnap.
‒ Mindig ezt mondjátok – szontyolodott el Anke.
‒ Menj, a barátaid már biztosan kint szánkóznak a dombon – mondta az apja, meg sem hallva kislánya panaszát, azzal újra maga elé emelte az újságot.
‒ Jól öltözz fel – kiabált még ki anyukája a konyhából.
Anke lassan vette magára a kabátját, bár elkeseredésén túlnőtt a remény, hogy talán majd este együtt lehetnek.
Aztán, ahogy kilépett a havas utcára, rögtön mosolyra húzódott a szája. A domboldalon már integettek feléje. Ott volt Elke, Nóra és Hans, meg még rengeteg sok más gyerek. Most már vígan, nevetve futott közéjük.

A délután nagy részét a szabadban töltötte, 5 óra körül ment csak haza. A játék hevében meg is feledkezett a levélről, miután felszökdécselt a szobájába, vette észre az asztalán. Összehajtogatta, borítékba tette, és újra elment hazulról. Szüleit nem látta sehol, most nem is kereste őket. Szaladt, sietett az erdő felé, kezében a Télapónak szánt borítékkal. Felfutott a domboldalra, ahol a rengeteg kezdődött. Már minden gyerek hazament, így nem találkozott senki mással.
Bement a fák közé, csizmája bokáig merült a friss hóban. Most nem esett ugyan, de fehér lepel borította a tájat, békésen szunyókált a természet. Bent járt már az erdő mélyén, a hó visszhangot keltve ropogott a lába alatt. Hirtelen szuszogást, morgást hallott. A sűrűből egy vakítóan fehér bundájú, fekete szemű farkas lopódzott elő. Anke először csak nézte, aztán megijedt, mert az állat egyre közelített feléje. Lassan szaglászni kezdte, majd orra végül a kislány kezében lévő levélen állapodott meg. Anke erre ijedtében elejtette a papirost, mire a farkas gondolkodás nélkül a szájába vette azt, megfordult, s ahogy jött, eltűnt a sűrűben. Anke várt egy darabig, majd sírni kezdett. Keservesen zokogott, hiszen elvesztette utolsó reményét is, hogy szülei megváltozzanak.
Mikor hazaért, egyenesen a szobájába ment. Lefeküdt kicsiny ágyacskájába, és csak nyelte, nyelte a könnyeit. Nem tudni, meddig virrasztott némán, de egyszer csak elaludt a fáradtságtól, álmában is lefelé biggyesztve szájacskáját.

karacsonyfaA téli nap sugarai betörtek az ablaküvegen, és az ágyban fekvő Anke szemhéjait simogatták. Reggel lett, december 23-dika. A kislány bágyadtan ébredt, a tegnapi keserűség, mint egy háló borult rá, de a megrázkódtatást kiheverte az éjszaka folyamán, és szívében új remények éledeztek. Csendesen megmosakodott, majd felöltözött. Fél füllel a földszintről felszűrődő zajokat figyelte, a többiek vajon felkeltek-e már? Nem sokkal később a konyhából csörömpölést hallott, s a levegőt pirított kenyér és tojásrántotta illata lengte be. Nem akart lemenni, félt szembesülni szülei közönyével, ezért megvárta, míg anyukája feljön érte.
‒ Jó reggelt, tündérkém! Csak nem érzed rosszul magad? – Hangjában valódi aggódás érződött.
‒ Nem, anyu, jól vagyok – felelte vidáman Anke, és az ajtón kisurranva a konyha felé indult. A reggeli bensőségesebb légkörben telt el, mint a tegnapi ebéd, a karácsonyi készülődés izgalmai Ankéről átragadtak a szüleire is. A konyha már teljes harci díszben állt, minden előkészítve a sütés-főzésre. Ezért aztán reggeli után az anyukája rögtön nekiállt a konyhai teendőknek, apukája pedig elment hazulról. Anke segíteni szeretett volna anyukájának.
‒ Tündérkém! Inkább menj ki egy kicsit játszani. Tudod, a sütés-főzés nagyon unalmas dolog.
Sikerült elüldöznie maga mellől a kislányt, még ha nem is állt szándékában. Anke szomorúan bújt meleg bundakabátjába, s legalább annak örült, hogy a barátait láthatja. Ám a dombon nem volt senki. Egyedül sétálgatott, lábával játékosan rugdalva a havat. Ráült egy ott felejtett szánkóra, és egészen a domb aljáig csúszott. Ekkor szállingózni kezdett hó, és a hóval együtt Nóra is megjelent az utca végén. Kosár volt a jobb kezében, már messziről integetett Ankének.
‒ Szia Nóra – köszönt boldogan Anke. – Nem jössz hóembert építeni?
‒ Szia, szia Anke! Most nem lehet! – Letette a hóba a kosarat. – Bevásárolni voltam, megyek haza segíteni anyunak sütni. Hát te mit csinálsz itt kint?
‒ Azt hittem, mások is itt lesznek – biggyesztette le a száját Anke.
‒ Na jó – kapta fel a kosarat Nóra. – Mennem kell. Boldog karácsonyt, Anke! – Azzal megpuszilta barátnőjét, és továbbindult.
‒ Boldog karácsonyt, Nóra – suttogta Anke, s szemében csillogón megjelent egy könnycsepp.

Ebédre Anke apukája is visszaérkezett, egy hatalmas fenyőfát tuszkolva be maga előtt az ajtón.
‒ De szép! De szép – lelkendezett a kislány.
‒ Szép, szép – dohogott apukája. – De milyen nehéz volt cipelni – mondta, majd beállította egy sarokba, és magára hagyta a fenyőfát.

Este Anke, miután fogat mosott, bement a szobájába. Az egész délután anyukája készülődésével telt el, apukája pedig a karácsonyfaégőket babrálta. Rá ügyet sem vetettek. Az ablakához ment, s a havas tájat bámulta. A hold fényét vakítóan verte vissza a hó, a csillagok bogár módra kergetőztek az égbolton. Anke a fák felé fordította a fejét. A fagyos szél kegyetlenül vágott bele a növények ágaiba. Ő gondolatban a Télapó kunyhóját kereste.
Kedves Télapó! Hiába írtam neked, egy nagy farkas elvette tőlem a levelemet, így biztos, hogy nem válik valóra a kívánságom. Tudom, hogy sok dolgod van, de szeretnélek látni! Ha erre jársz, nézz be hozzám is, kedves Télapó, és szerezz mindnyájunknak egy kis boldogságot! – Hangtalanul mozgott a szája, amíg ezt mondta, és egyre csak kifelé bámult az ablakon. Kövér könnycseppek gördültek végig piros arcocskáján. Fél óra múlva, mikor elálmosodott, mutatóujjával piciny szívet rajzolt a leheletétől bepárásodott ablaküvegre, s lefeküdt aludni. Az ágyban volt már, így nem láthatta, amikor egy hullócsillag fényes csóvájának üzenete suhant el az ablaka előtt.

karacsonyfaReggel újra havazott. Ahogyan az december 24-edikéhez illik. Anke kipihenten ébredt. Megmosakodott, felöltözött, majd lement az ebédlőbe. Anyukája már javában készítette a reggelit.
‒ Szia tündérkém – köszönt Ankénak, felé sem fordulva.
‒ Szia anyu – ült le az asztalhoz a kislány. Nemsokára apukája is megjelent. Szemüveg volt rajta, csak olyankor szokta reggel hordani, ha újságot olvas.
‒ Ma nincsen újság apu, nem? – kérdezte Anke.
‒ Nincsen, kicsim. Viszont a tegnapit még nem volt időm végigolvasni – azzal szótlanul a papírlapok mögé bújt.
A reggeli, mint mindig, némán telt el. Anke, miután végzett, megtörölte száját egy hópehely mintázatú szalvétával, s felállt, hogy visszamenjen a szobájába. Alig ért az emeletre vezető lépcső aljához, mikor apukája hangját hallotta.
‒ Hol is hagytam abba azt a mesét? Tudod, a Csillagszórót.
Anke meglepődött. Apukája nagyon ritkán szokott olvasni neki, főleg nem reggel. Lassan visszafordult a lépcsőtől.
‒ A harmadik fejezetnél – válaszolta félénken.
‒ Gyere ide, kicsim! Szeretném folytatni – mosolygott az apja. Anke még mindig bizonytalan volt. Anyukája is megjelent a konyhaajtóban.
‒ Hagyd most, Lennart! Én azt szeretném, ha nekem segítene! Van kedved hozzá, tündérkém? – fordult a kislány felé. Anke egy halk igen után követte anyukáját a konyhába, aki máris egy kis köténykét varázsolt a derekára.
‒ Gyere! Mintákat kellene formázni a tésztából. – Kezébe adta a szaggatót. – Utána pedig megsütjük, jó?
Anke még nem értette a változást, csak azt tudta, hogy örül, nagyon örül.
Mikor végzett a konyhában – anyukája megdicsérte a szép formákért –, bement a nappaliba, hogy megnézze a fenyőfát. Már a szoba közepén volt, beleállítva a talpba, mellette apukája babrált valamit a földön. Meghallotta a kislány halk közeledtét, felpillantott, és mosolyra húzódott a szája.
‒ Szeretnéd feltenni az égőket, kicsim? – kérdezte, majd a kezébe nyomta a karácsonyfacsúcsot. – Kezdjük ezzel! – Könnyedén megfogta Ankét a derekánál, és felemelte. – Hoppá!
A kislány nevetve tűzte ki a díszt. Mire közösen feldíszítették a fát, besötétedett. Elkészült az ünnepi vacsora is, mindnyájan boldogan ültek az asztalhoz.
Aztán a sok finomság is elfogyott egyszer, így átvonultak a nappaliba. A feldíszített fa éppen úgy ragyogott, ahogyan Anke piciny szíve az örömtől. Futva hozta le szobájából a szüleinek készített ajándékokat: anyukájának egy versikét, apukájának pedig egy festett képet, amely a családot ábrázolta. Szülei magukhoz ölelték Ankét, összevissza puszilgatták, majd együtt kezdték kibontani a fa alatt lévő rengeteg ajándékot. Ezen a karácsonyon Anke megkapta mindazt, amire kilenc éve hiába vágyott, és amit gyermek csak kaphat az élettől: a szülői törődést és szeretetet.

Később Anke kiment a ház elé, hogy megnézze a karácsonyi tűzijátékot. Nevetve ujjongott minden egyes durranásnál. A ház ablakaiból kiszűrődő fényben azonban észrevett még valamit. A lába előtt, a hóban apró nyomok látszottak. Leguggolt, csupasz kezével megérintette őket. Rögtön tudta, mi az, és ekkor megértett mindent. Egy farkas lábnyomai voltak a nappali ablaka alatt.
Anke felállt, a domb felé nézett – befelé, az erdőbe. Halk köszönömöt rebegett, szemében könnycseppek jelentek meg. A boldogság könnyei.

Szilvási Krisztián

A képek a flickr.com gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép; 3. kép.

2019.12.24