Oroszország a főváros és a fellázadt régiók közötti polgárháború következtében széthullott, a Volgától nyugatra eső területen (az ún. Moszkóviában) a túlélők többsége vasúti csomópontok mentén szerveződő erődökben tengeti életét, minimális távközlési és közlekedési feltételek mellett. Az egyik ilyen erőd a Poszt, amely a Moszkvától északkeletre található Jaroszlavl egykori abroncsgyárának területén jött létre, és az egyetlen megmaradt Volga-hidat védelmezi. Látszólag teljesen fölöslegesen, hiszen a pusztító háború következményeként erősen mérgező folyó a belőle kiáramló gyilkos gázfelhő miatt áthatolhatatlannak tűnő határt képez, emellett pedig szinte általánosan elfogadott a nézet, miszerint a birodalom leszakadt keleti területei elpusztultak. Kételkedők és kíváncsiak viszont mindig akadnak: a Posztot irányító ezredes, Grigorij Petrovics (alias Griff) nevelt fia, a tizenhét éves Jegor azon kevesek közé tartozik, akiket komolyan foglalkoztat, hogy mi lehet a túloldalon. A zenészi ambíciókat és a helyőrségben élő huszonéves lánnyal, Misellel szemben (viszonzatlan) gyengéd érzelmeket tápláló kamaszfiú már csak lázadó természetéből adódóan is feszegeti a Poszt nyújtotta lehetőségek határait.

A helyőrség eseménymentes mindennapjait váratlan dolog bolygatja meg: a hídon egy nagyon rossz állapotban lévő férfi bukkan fel, aki a Volgától keletre fekvő területekről érkezik. Miután felépül, kiderül róla, hogy szerzetesként élt egy kolostorban, de el kellett menekülnie. Bár süket, beszélni tud, prédikációit pedig a helyőrség erre kiéhezett lakói csak úgy szívják magukba. Nem éppen szívderítő és bátorító szavainak akkor lesz igazi súlya, amikor fogytán lesznek az élelmiszertartalékok, és az emberek között felüti fejét az elégedetlenség. A szinte folyamatosan részeg Griff képtelen kellőképpen kézben tartani a dolgokat, Moszkva támogatására szokás szerint nem számíthatnak, így szinte elkerülhetetlen, hogy egy újabb váratlan esemény következtében szétessen az egész közösség. Az álmodozó és lázadó Jegor hirtelen olyan helyzetben találja magát, ami egy felnőtt számára is komoly erőpróbát jelentene.

Jóllehet a Posztban megjelenített posztapokaliptikus világ a Metró-trilógiához képest kevésbé hever romokban (legalábbis abból a kevés információból ítélve, amit a helyőrségen kívüli világról elárul a szerző), a regény hangulata mégis komorabb és nyomasztóbb, mint a trilógiáé. Utóbbiban legalább volt egy-két dolog, ami pislákolni hagyott egy halvány reménysugarat: a moszkvai metró állomásain szerveződő mikrotársadalmak, valamint a felszínt uraló és a metrólakókra is veszélyt jelentő közös ellenséggel való szembeszállás legalább azt a látszatot fenntartották, hogy még csírájában megmaradt az a szervezőerő, ami egy adott célért képes közösségbe kovácsolni az embereket. A Poszt helyőrségének lakói ezzel szemben egy szürke, értelmetlen élet foglyaiként tengetik napjaikat szinte szó szerint a semmiben, egy olyan látszatközösségben, amely a legelső komolyabb megpróbáltatáskor apró darabokra esik szét. Céltalanság, válaszok nélkül maradó kérdések, egy normális életben szinte banálisnak, itt elérhetetlennek tűnő álmok – ez jut részül a közösség fiataljainak, akiket itt Jegor és Misell karaktere testesít meg. A Metró Artyomja számára legalább nem volt elérhetetlen az, hogy – ha veszélyek közepette is, de bizonyos korlátok között szabadon mozogva – felfedezhesse a saját kis közösségén túl lévő világot. A jaroszlavli őrhely fiataljai számára ezzel szemben gyakorlatilag három helyszínre szűkül a külvilág: a távoli és idealizált Moszkvára, ahová azonban eljutni nincs reális esély, és amellyel az egyetlen kézzelfogható kapcsolatot egy rozoga telefon jelenti (az abban elmondott sérelmek rendszerint süket fülekre találnak), esetleg egy-egy ritkán, valami spéci megbízatással felbukkanó küldöttség, akiket szintén nem érdekel a Poszt lakóinak élete; a közeli, kínaiak által benépesített településre, Sanghajra, amellyel néhanapján ugyan lehet kereskedni, de amelynek – mint kiderül – ugyanilyen siralmas a helyzete; valamint az utolsó megmaradt Volga-hídon túli ismeretlen területekre, ahol elvileg nincs semmi. Misell Moszkva iránti vágyódásának és Jegor kíváncsiságának a kielégítése ebben a helyzetben majdhogynem reménytelen vállalkozásnak tűnik.

De mégsem ez a mérhetetlen szürkeség és kilátástalanság, illetve a több száz oldalnyi nyomasztó elbeszélés az, ami a legjobban beleég a tudatunkba, hanem a kötet utolsó, tizedik részének jelenetei. Itt értjük meg igazából a Poszt mondanivalóját, itt válik a regény napjaink történéseinek erőteljes metaforájává: jóllehet az emberiséget fizikai valójában megsemmisítő fegyverek veszélye napjainkban is nagy, sokkal kézzelfoghatóbb veszélyt jelent a politikai (és nem csak politikai) vezetők által egyre nagyobb hatékonysággal használt, téveszméken és álhíreken alapuló propaganda, amely tömegeket képes mozgatni, irányítani, uszítani, megpecsételve nemcsak a jelen, hanem az elkövetkező generációk sorsát is. Glukhovsky a regény utolsó oldalain, a jövő nemzedékét jelképező Jegor száján keresztül harsogja a vádiratot: „Ti, ti eresztettétek ezt ki a világba, ezt a mérget, ti okádtátok belé ezt a gonoszt, vagy ott voltatok, amikor a főnökeitek, a parancsnokaitok ezt művelték, és vagy segítettetek, vagy ha épp nem is segítettetek nekik, de elhúzódtatok, elfordítottátok a fejeteket – úgy gondoltátok, ha nem látjátok, ha nem halljátok, akkor olyan, mintha csak úgy magától történne, és majd magától meg is fog szűnni! De semmi, semmi sem szűnik meg magától – tessék, ez is, ahogy kilöttyent, ott van a levegőben, beszennyezte a földet, és nem fog eltűnni magától, úgy gondoljátok, úgyis megdögöltök, és annyi, titeket többé nem izgat, de ez attól még nem tűnik el magától, ez itt marad, örökre itt marad, és nekem, nekünk kell felfalnunk, felzabálnunk, nekünk, a ti gyerekeiteknek, és ha nem zabáljuk fel, ha nem nyaljuk ki az utolsó szemig, akkor nekünk és gyerekeinknek kell felelnünk azért, amit ti tettetek, mocskos gazemberek! De miért?! Hát hogy van ez?!”

Azt nem mondhatjuk, hogy a Poszt akár témáját, akár üzenetét tekintve újdonságnak számítana Glukhovsky életművén belül, hiszen mind a Metró-trilógiában, mind egyéb írásaiban (különösen a novellásköteteiben) fellelhető az itt megjelenő motívumok többsége, mégis a regény zárójelenetében nagyon koncentráltan és erőteljesen kifejezett mondanivaló sokkszerűen hat az olvasóra. A történet ugyan egy nagyrészt kitalált világban játszódik, és a szerző a fantasztikumra is támaszkodik (mint megannyiszor), mégsem nehéz elképzelni azt, hogy a mai Oroszországnak van olyan szeglete, ahol ugyanilyen szürke és kilátástalan az élet, mint a jaroszlavli helyőrségben, és ahol a közösséget csak a Moszkvával szembeni függőség megmagyarázhatatlan misztikuma és a beléjük sulykolt szavak ereje tartja össze. Mint ahogy azt sem nehéz észrevenni, hogy a szerző által tolmácsolt gondolatok túlmutatnak Oroszország határain, és az analógiákat könnyen felfedezhetjük, ha nyitott szemmel járunk akár a nagyvilágban, akár saját szűkebb környezetünkben. Dmitry Glukhovsky történeteinek színvonala változó (és e tekintetben talán a Poszt nem tartozik a legkidolgozottabb regényei közé), de a kitalált eseményeken és szereplőkön keresztül megfogalmazott, fejlett kritikai érzékről árulkodó gondolatai vitathatatlanul a kortárs orosz populáris irodalom egyik legkarakteresebb szerzőjévé teszik.

Márton János
Forrás: olvasoterem.com