Az adott ország pártviszonyai, a kommunisták eltérő támogatottsága, a korábban nyugati kultúrkörhöz tartozó államok, végül pedig az egyes országok stratégiai helyzete határozta meg a kommunista hatalomátvétel ütemét, mikéntjét.

A Kreml akkori gazdájának (Joszif Visszarionovics Sztálin) koncepciója országa és Kelet-Európa jövője szempontjából döntő fontosságú volt a történtek megértéséhez. Oroszországot és a Szovjetuniót nyugatról több támadás érte történelme folyamán, ezért érdeke volt úgynevezett pufferzónát kialakítani határainak védelmében. A támadás várható iránya szabta meg, hogy melyik országokat kellett gyorsabb ütemben érdekeinek megfelelően bolsevik típusú vágányra terelni, illetve hol lehetett későbbi időpontot választani. Az utóbbi esetekben a kommunistákat mérsékletre intették, s látszólag a polgári demokratikus parlamenti viszonyok farvizén kellett majdan megvalósítani a kommunista berendezkedést. Kezdetben a végeredményhez vezető különböző utak lehetőségét taglalta az adott ország sajátosságainak figyelembe vételével. Célja – ameddig lehet – a nyugati hatalmakkal való modus vivendi (együttélési mód) megőrzése, melyre lehetőséget az a „közös csónak” jelentett, melybe a második világháborúban együtt kényszerültek ülni az antifasiszta szövetséges hatalmak.

Változást a George C. Marshall amerikai külügyminiszter által meghirdetett Európai Újjáépítési Program jelentett. A külön út elvetését szentesítette a lengyelországi Szklarska Porebában megalakult Kommunista Pártok Tájékoztató Irodája, ahol Andrej Alekszandrovics Zsdanov meghirdette a két ellentétes világrendszer elméletét, mely egyértelműen véget vetett a taktikai együttműködésnek, és a Kreml, azaz Sztálin akaratához kötötte a kommunista pártok politikáját.

1948-ig lezajlott a teljes körű szocializálás, a korábbi taktikai földosztások úgymond nyertesei hamarosan kényszerintézkedések közepette vonultak be a termelőszövetkezetekbe (bár két kivétel azért akadt). Az útitárs pártok eltakarítása, a koncepciós perek és az egyház üldözése napirenden volt. Politikusok rejtélyes halála (pl. Jan Masaryk) vont sötét felhőt a politikai események fölé. A háborús emigráns kormányok, akik a polgári rend alapján álltak, nem tudták céljaikat érvényre juttatni, a kommunistákkal való kényszerkoalíció, majd a felszámolás lett közös sorsuk. Ebben a nyugati nagyhatalmak segítségére sem számíthattak némi jegyzékváltást leszámítva.

Jugoszlávia különutas politikája felkorbácsolta a szovjetbarát körök hangulatát – kollektív kiközösítés következett. A jugoszláv partizánok az országot gyakorlatilag belső erővel tisztították meg a németektől, a polgári ellenállók (Drazsa Mihajlovics) tért veszítettek. A Nyugat is Josip Broz Titót ismerte el szövetségesül, aki hamarosan megszerezte a fő hatalmat, így a kommunisták meghatározó szerepet kaptak a szkupscsinán (szerb országgyűlés). Az egykori partizánvezér balkáni föderációs törekvései kiváltották Sztálin haragját, melyet még tetézett Dél-Albánia megszerzésének szándéka, ahová csapatokat készült küldeni. Mindezektől aztán – fenyegetés hatására – elállt, így megszűnt egy esetleges szovjet-jugoszláv fegyveres konfliktustól való félelem. Az államfő mellett Milovan Gyilasz (montenegrói szerb politikus és író, Jugoszlávia egyik vezető kommunista ideológusa, aki kezdetben Tito harcostársa volt, majd rendszerének bírálója lett) és Edvard Kardelj (szlovén származású jugoszláv kommunista politikus, a munkásönigazgatás teoretikusa) nevét emelik ki a szerzők. Olvashatunk aztán a két ország közti viszony javulásáról, Jugoszlávia nyugati orientációjáról, az amerikaiak pénzügyi támogatásáról, mellyel a szovjetekkel való szembenállást értékelték. A különutas ország később az el nem kötelezett országokhoz csatlakozott.

A tanulmánykötet, mely a szovjet modell kelet- és közép-európai exportját tárgyalja, egyben konferenciakötet is, hiszen egy 2017-ben, az Országház Főrendiházi üléstermében megtartott nemzetközi konferencia előadásainak szerkesztett anyagát tartalmazza. A tudományos ülés előadói Mark Kramer, Tatjana Viktorovna Volokityina, Palasik Mária, Ö. Kovács József, Maciej Korkuć, Marcin Zaremba, Jiří Kocian, Jiří Pernes, Stefano Bottoni, Vukman Péter és Mitrovits Miklós voltak.

Csiszár Antal