Ha csupán a nagy számok nyelvén szeretnénk szólni, kétségtelenül az Everest lehetne a legveszélyesebb hegy, tudniillik közel 300-an vesztették életüket eddig a világ legmagasabb hegyén. Amikor pedig az áldozatok számát a sikeres mászásokhoz viszonyítjuk, az Annapurna lesz a világ legkegyetlenebb nyolcezrese a maga 27 százalékos halálozási arányával.

Főszereplőnk, a K2, a világ második legmagasabb hegye, és az egyetlen 2019-ig, melyet még sosem másztak meg télen. Nem barátságos. A megmászására vállalkozók közel egynegyede örökre ott marad a hegyen. Az Everesthez hasonlóan a hegy történetében is vannak különösen súlyos hegymászó-tragédiák. A K2-hódítás legsötétebb napja 2008. augusztus 1-jén volt, amikor 11 alpinista halt meg a hegyen. Laikusként tekintve hálátlan szerep csúcshódításra jelentkezni a K2-n, ahogyan hálátlan szerep rekonstruálni a tragikus nap történéseit is. Az Amanda Padoan – Peter Zuckerman amerikai szerzőpáros pontosan erre vállalkozott.

A K2 fekete napjának utólagos megelevenítésére tett kísérletük során a szerzők rengeteg nyersanyagot halmoztak fel, többek között a túlélők beszámolóit. Bevallásuk szerint a temérdek mennyiségű információból minden esetben a leginkább ellenőrizhetőt emelték be munkájukba. A teljes történetet a maga valóságában képtelenség lenne utólag bemutatni, ennek ellenére is igyekeztek a lehető legpontosabban összerakni a csúcstámadás előkészületeinek eseményeit, a mászás történetét, valamint a tragédia éjszakájának ismerhető mozzanatait. Számos szemléltető anyagot mellékeltek, s hogy fordulatosabbá tegyék könyvüket, bepillantást nyújtanak a nepáli és pakisztáni magashegyi munkások életébe, vagy ha úgy tetszik, sorsába is.

A tömeges magashegyi szerencsétlenségek rendszerint emberi mulasztások és a természet furfangjának eredményei. A könyv történetének felépítményét adó katasztrófa mindkettőben bővelkedett. Huszonkilenc hegymászó készült arra, hogy 2008. augusztus elsején elérje a K2 csúcsát. A megnyílt időjárási ablak csak 3 napot jelzett csúcstámadásra ideálisnak, ezért tömegesen indultak felfelé a mászók. S hogy a túl sok ember szervezetlenséggel jár, arról rengeteg apró hiba tanúskodik, többek között az is, hogy alapvető felszereléseket hagytak lent. A rekonstruált történet szerint létezett egy forgatókönyvük arra az esetre, ha minden rendben megy. Eszerint a mászók két hullámban indultak volna el a 4-es táborból a csúcsra, és délután 2-kor visszafordulnak, bárhol is legyenek. Plusz egy órát engedélyeztek maguknak arra az esetre, ha a Palacknyaknak nevezett régióban túl nagy lett volna a hó. Ehhez képest az utolsó mászók este nyolc körül hagyták el a csúcsot. A csúcstámadásban résztvevők utólagos magyarázata szerint taktikai okokból nem fordultak vissza az előre eltervezett időpontban. A kései csúcstámadás tipikusan olyan esete a magashegyi mászásnak, ami a szakma körében mindig kiüti a biztosítékot, azonban a szerzők finom távolságtartással ismertetik a katasztrófa okait, és nem foglalnak állást a vitás kérdésekben.

Noha a könyv borítóján az olvasható, hogy a serpa mászók rendkívüli történetét tartja kezében az olvasó, a tragédia fajsúlyossága miatt – meglátásom szerint – picit életlenre sikerült ez a történeti szál. Ezt a hiányosságot, ha lehet annak nevezni, megfelelően ellensúlyozza a tragédia élethű rekonstruálása, az igényesen kidolgozott szemléltetőanyag és a bőséges jegyzetek. És külön öröm számunkra az is, hogy a könyv magyar kiadásának megjelenése előtt két hónappal Suhajda Szilárd első magyarként feljutott a K2-re. A könyvet szívből ajánlom azok számára is, akik kevésbé érdeklődnek a magashegyi hegymászás iránt. Kellemes élményekkel és hasznos információkkal gazdagodhatnak általa.

Sánta Elemér
Forrás: olvasoterem.com