A fenti gondolat magártól értetődőnek tűnik, nem? Annak tűnhetne, ha nem tanultunk volna hitvitákról, eretnekmozgalmakról, inkvizícióról, könyvégetésről, autodaféról, vallásháborúkról. Nem is kell a régmúltba révednünk, ha fel akarjuk idézni a vallásüldözés legkirívóbb eseményeit, elég csak a XX. századi zsidótörvényekre, vagy éppen a holocaustra gondolnunk. A második világháborút követően az Egyesült Nemzetek Szervezete a béketeremtés szándékával, 1948-ban fogalmazta meg az emberi jogok chartáját, amelyből idéztünk.

Kevesen emlékeznek azonban történelmi tanulmányaikból arra, hogy a magyar rendek már sok száz évvel ezelőtt, 1568. január 13-án a tordai országgyűlésen, Európában elsőként kihirdették a vallásszabadsághoz és a szabad utazáshoz való jogot:

„Urunk ő felsége, miképen ennek előtte való gyülésibe országával közönséggel az religió dolgáról végezött, azonképen mostan ez jelen való gyülésébe azont erősiti, tudniillik hogy mindön helyökön az prédikátorok az evangeliomot prédikálják, hirdessék, kiki az ő értelme szerént, és az község ha venni akarja, jó, ha nem penig senki kénszerítéssel ne kénszeritse az ű lelke azon meg nem nyugodván; de oly prédikátort tarthasson, az kinek tanitása ő nékie tetszik. Ezért penig senki [...] az prédikátorokat meg ne bánthassa, ne szidalmaztassék senki az religióért senkitől. [...] és nem engedtetik senkinek, hogy senkit fogsággal avagy helyéből való priválással fenyögessön az tanitásért, mert az hit istennek ajándéka, ez hallásból lészön, mely hallás istennek igéje által vagyon.”

A középkori Európában nem volt szokásban a vallási türelem. Az uralkodó vallási irányzat a katolicizmus volt, az attól eltérő tanításokat eretnekségnek bélyegezték és tiltották.
A 16. században Luther Márton felléptével induló reformáció azonban már Európa egészére kiterjedt, és megtörte a katolikus egyház hegemóniáját. Miután a régi és az új egyházak közötti évtizedes vallásháborúk nem hozták meg egyik fél fölényét sem, rendezni kellett a helyzetet. Ezért jött létre 1555-ben az augsburgi vallásbéke, mely először mondta ki, hogy a Német-római Birodalomban belül nem csak egy vallás lehetséges. A béke értelmében a fejedelmek szabadon választhattak a római katolikus és az evangélikus felekezetek közül, alattvalóiknak pedig követniük kellett a fejedelem vallását, vagy elköltözhettek egy másik fejedelemségbe. Az elv megfogalmazása latinul: cuius regio, eius religio (akié a föld, azé a vallás). A paktum rendelkezése szerint a másik egyházi tanítás hívei szabadon távozhattak vagyonukkal együtt. Egy kormányzati egységen belül tehát csak egy vallás, egy egyház létezhetett. Csaknem száz év kellett ahhoz (1648. vesztfáliai béke), hogy az elismert felekezetek közé a református (kálvinista) egyházat is beemeljék.
Az egymás mellett élés kérdése rendeződött ugyan, de a tolerancia kérdésében a reformáció sem hozott lényegi változást. Maga Kálvin is szembefordult a vallási türelem gondolatával, és Servet Mihály megégetésével is egyetértett. Talán csak a mélyen humanista gondolkozású filozófusok fogalmazták meg a hitbéli szabadság szükségességének gondolatát, de a gyakorlati megvalósítás mikéntjére ők sem tudták a választ.

Kelet-Európában azonban a vallási kép sokkal tarkább volt, s különösen az volt a Kárpát-medencében, Erdélyben. A különböző vallások együttélése itt évszázadok óta megszokott volt. Erdély a nyugati és keleti kereszténység határmezsgyéjén fekszik, a római katolikus, az ortodox és az örmény egyház egyaránt jelen volt itt, s az 1400-as évektől a huszitizmus is megjelent szórványosan. A XVI. században a reformáció is teret nyert Erdélyben. Az ortodox vallású románokat kivéve az 1550-es évekre Erdély lakosságának többsége a lutheri reformációhoz csatlakozott; maga a fejedelem, Szapolyai János Zsigmond is. Katolikusnak csak a Székelyföld egy része, Csíkszék és néhány főúri család maradt meg. 1557-ben az országgyűlés törvényben bevett vallássá nyilvánította az evangélikus vallást, azaz a katolikussal azonos jogokat biztosított hívei számára. Majd amikor a magyar lakosság s a fejedelem is a kálvini irányhoz csatlakozott (az erdélyi szászok, tudjuk, megmaradtak a lutheránus vallásban), az 1564. júniusi tordai országgyűlés elfogadott vallássá nyilvánította a reformátust is. A települések maguk határozhatták meg, hogy melyik egyház tanítását fogadják el, s aki a választással nem értett egyet, elköltözhetett. Az augsburgi vallásbékéhez képest újdonság, hogy a választás szabadságát a mezővárosoknak és a falvaknak is megadja, s hogy a fejedelem által vállalt vallás nem válik államvallássá.
Az erdélyi reformáció azonban ezzel még nem fejeződött be: a reformátusok egy része a magyarul unitáriusnak nevezett tanokhoz csatlakozott. Dávid Ferenc unitárius püspök hatására János Zsigmond fejedelem maga is unitáriussá lett. Így került sor 1568 januárjában a tordai országgyűlésen az unitárius vallás egyenjogúsítására is.

Ezzel Erdélyben a korban egyedülálló módon a négy nagy vallás: a katolikus, az evangélikus, a református és az unitárius vallás gyakorlása is megengedetté vált. Történt ez akkor, amikor tőlünk nyugatabbra a hit nevében háborúk dúltak, amikor Szent Bertalan éjszakáján lezajlott az, ami addig elképzelhetetlennek tűnt.

Az 1568. január 13-án megalkotott korszakos jelentőségű törvényre emlékezve ünnepeljük a vallásszabadság napját Magyarországon és Erdélyben. Hogy ment-e azóta előrébb a világ? Ha a friss híreket olvassuk, mi mást is kívánhatnánk, mint mindenfajta hit, vallás, meggyőződés békés egymás mellett élését most és mindenkor.

Berente Erika

A címkép az everystockphoto.com szabad felhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével itt érhető el.