Mario Escobar történész végzettségű történelmi író, művei az inkvizícióról, különböző vallási szektákról, pápákról, reformációról, katonai küldetésekről, próféciákról és hasonló témákról szólnak. Bibliográfiáját tekintve úgy tűnik, olyan témákat kedvel, amelyek kissé megosztóak, ellentmondásosak vagy éppen tabuként szerepelnek, ettől azonban érdekesek és izgalmasak is. A holokauszt tematikája kétségtelenül ide tartozik. 

Az Auschwitzi bölcsődal főszereplője egy német ápolónő, Helene Hannemann, akit férjével és öt gyerekével deportálnak Berlinből a birkenaui lágerbe. Bár Helene árja német nő, és ezáltal lehetősége lenne arra, hogy maradjon, míg cigány származású férje és gyermekei a náci faji törtvények hatálya alá tartoznak, és menniük kell, ő mégis azt választja, hogy a családjával tart Auschwitzba. A táborba való megérkezésükkor szinte azonnal elválnak az útjaik a férjétől, Helene a gyerekeivel egy cigány barakkba kerül, nyomorúságos, leírhatatlan körülmények közé. Ezekben a napokban nevezik ki Dr. Josef Mengelét, a hírhedt náci orvost és tisztet a cigány tábor orvosává, aki nemsokára megismerkedik Helennel, és megbízza az auschwitzi cigány tábor óvodájának megalapításával. Helene és családja sorsa ettől a ponttól kezdve ennek a változásnak a tükrében alakul, ugyanis valóban létrejön egy óvoda és egy kisiskola a táborban, aminek a fő védnöke maga Dr. Mengele lesz. Az más kérdés, hogy mi a német propaganda célja ezzel. 

Már többször is megfogalmazódott bennem, hasonló művek kapcsán, hogy erről a témáról kimeríthetetlenül sok, színes és szerteágazó feljegyzés született, valahogy mégis mindig kifogyhatatlan. A náci haláltáborokba zárt roma nemzetiségűek sorsáról jellegzetesen kevesebb szembeötlő leírás jött létre, hiszen ők voltak kevesebben, Mario Escobar regénye ezt a hiányt pótolja nem kevés sikerrel. Főhősének, Helene-nek alakját egy német ápolónő igaz története mintázta, akit öt gyerekével és cigány származású férjével Auschwitzba deportáltak. Az itt töltött közel tizenöt hónap alatt lezajló események elmesélése Helene-re vár, a szerző ugyanis az ő gondolatain keresztül mutatja be azokat, saját bevallása szerint azért, mert így találta hitelesebbnek a történet elmesélését, így hozhatta a legközelebb a történetet az olvasóhoz. Helene alakja egy határozott, érzékeny és bátor édesanya képét tárja elénk, aki egy pillanatra sem hagyja magára a gyermekeit, akkor sem, amikor az életét kockáztatja, hogy velük lehessen. Olyan fiatal nő benyomását kelti, aki a saját félelmei, kétségei, csüggedtsége és reménytelensége ellenére képes szinte észrevétlen módon, karizmatikusan hatni a körülötte élőkre, reményt és lelkesedést hintve közéjük. 

A regény pontosan bemutatja a Birkenauban általánosan uralkodó állapotokat: éhezés, betegségek, tetvek, tífusz, hideg, meleg, rossz higiéniai körülmények, megaláztatások, fájdalmak, halál – hogy csak címszavakat említsünk mindabból, ami még ma is felfoghatatlan sokunk számára. Ennek azonban kissé más színezetet ad az a tény, hogy nem a megszokott történetbe ágyazva látjuk azokat. Itt a középpontban valójában a gyerekek vannak, ráadásul egy óvodában, minden körülöttük és értük történik, miközben drámai felnőtt sorsokat találunk, egy felnőtt gondolataival és érzéseivel színezve. Felnőttekét, akik valahogy megpróbálnak reményt és életet közvetíteni ott, ahol a kilátástalanság és a halál mindennapos vendégekké lettek. Nehéz elképzelni azokat az állapotokat, amelyek akkor és ott uralkodtak. Helene látószöge nyilván csak egyetlen rész, amely ugyanakkor hozzáad egy pluszt a nagy egészhez. A szerző jól megragadja egy édesanya, egy bátor német nő érzéseit, a szerelmét a férje és a gyerekei iránt, a cigány közösség összetartó erejét, a szenvedéseket. A nyelvezet kissé tárgyilagos és irodalmi, mégis a lehető legpontosabban adja vissza az elképzelésünk szerint abban a helyzetben uralkodó valóságot.

A regényben meglepően gyakran találkozhatunk az emberség, az emberi méltóság kérdésével; ez egyébként az egész holokauszt központi kérdésévé vált azóta, hogy mindezek a borzalmak megtörténtek. Nagyon sokszor felbukkanó gondolat, vagy kérdés, hogy mit képesek elvenni a hatalmaskodók és mi az, ami maradandó és örök. Ezekben a megváltozott körülményekben ezek a kérdések a rájuk adott válaszokkal együtt változnak meg, a végkicsengés mégis az, hogy mindezen kegyetlenségek ellenére van értelme a bátor, már szinte hősies magatartásnak, a reménynek, a szeretetnek. Azt pedig, hogy ki az, aki valójában fölötte áll a másiknak, nem az dönti el, hogy kinek a kezében van a hatalom a fizikai lét felett. 

A szerző: Mario Escobar

A regényben szereplő személyek jelentős része történelmileg valós személy, Helene Hannemann történetének elbeszélését részletes kutatómunka és dokumentálódás előzte meg, amelyben jelentős szerepet játszott az Auschwitz-Birkenau Állami Múzeum éppúgy, mint a szemtanúk megindító beszámolói. Érdekes és izgalmas olvasmány, nem annyira belső monológ, még ha annak tűnik is, mint inkább érzelemdús beszámoló mindarról, amit igazán nem is lehet elképzelni. A realitás szépen kidolgozott, nem túlszínezett, mégis eleven és érzékletes, érezhető a kétségbeesés, a lopott örömök, az abszurd és dühös helyzetek és minden olyan érzés, ami csak megjelenhetett a valóságban. Ez a mű méltón állít emléket egy bátor és emberséges nőnek, de ugyanakkor magának a bátorságnak, a hitnek, az összetartásnak is. És sajnos, az érem másik oldalán mindannak, amit valaha a Harmadik Birodalomnak nevezett nemzetiszocialista gépezet elkövetett az emberiség ellen.

György Emőke 
Forrás: olvasoterem.com