A regény az amerikai faji megkülönböztetés és rabszolgaság ellen küzdő föld alatti szervezetnek állít emléket egy fiatal rangszolgalány XIX. századi történetén keresztül. A szerző legújabb, 2019-ben megjelent regényében, A Nickel-fiúkban sem távolodik el olyan nagyon a faji megkülönböztetés témájától, viszont a nagyobbrészt a XX. század hatvanas éveiben játszódó könyv az emberi természet egy ennél sötétebb oldalát is megmutatja.

Ugyan a szerző bevallása szerint maga a történet teljes egészében fikció, a regényt valós események ihlették: a floridai Marianában található Dozier School for Boys nevű javítóintézet körül néhány éve kirobbant botrány során felszínre került közel száz holttest és velük együtt az intézet több mint százéves történetének sötét titkai. A könyvben Nickel Akadémiaként emlegetett intézménybe különböző kihágásokat vagy kisebb bűncselekményeket elkövető fiatalkorúak kerültek, akikből az intézet saját küldetésének megfelelően („testileg, szellemileg és erkölcsileg képezni” a fiúkat) igyekszik tisztességes, becsületes embereket nevelni – legalábbis a hivatalos verzió szerint. Merthogy a valóság ennél sokkal, de sokkal drámaibb.

Az intézeti korrekcióra ítélt fiúk egy része valóban súlyosabb dolgokat követett el, a történet (egyik) főhőse, Elwood Curtis azonban egyértelműen a rendszer áldozata: a tizenéves fekete srác stoppolás közben egy lopott autót int le, amelyet nem sokkal később lekapcsol a rendőrség, őt pedig bűntársként kezelve, több hónap javítóintézetre ítéli a bíró. A floridai Tallahassee egyik szegregált, fekete negyedében felnövő fiú egy igazi idealista: Martin Luther King szavait olvasva és hallgatva rendületlenül hisz abban, hogy bőrszíntől függetlenül mindenki ugyanolyan értékes, és ha pozitívan viszonyul a feketékkel szemben számos visszaélést elkövető fehérekhez, előbb-utóbb jó irányba változnak a dolgok. (Ahogy King fogalmaz: „Vessetek minket börtönbe, mi akkor is szeretni fogunk benneteket.”) Mindemellett azzal is kitűnik társai közül, hogy családi helyzete ellenére (szülei elhagyták, nagyanyja egyedül neveli) komolyan veszi az iskolát és merész céljai vannak: be szeretne iratkozni a város egyetlen fekete főiskolájára. Ez az álom látszik szertefoszlani, amikor a Nickelbe kerül.

A Nickel Akadémia a külvilág fele igencsak pozitív képet fest magáról, de az oda bezárt fiúk számára maga a pokol. A vezetők és a nevelők megdézsmálják az intézet fenntartására szánt készleteket (eladva őket a közeli települések lakóinak), ezáltal nélkülözésre kényszerítve a bentlakókat, de még ennél is durvább az a bánásmód, amiben az elítélt fiúk részesülnek: a szexuális visszaélések mellett napirenden vannak a brutális verések, amelyek egyeseket keményen megtörnek és életük végéig tartó nyomot hagynak bennük. Elwood már az elején megtapasztalja ezt: felébredő igazságérzete miatt akaratán kívül verekedésbe keveredik, amiért az intézet Fehér Ház nevű kínzókamrájában kegyetlen, mély fizikai nyomokkal járó korbácsolásban van része. A lábadozás során és a büntetéséből fennmaradó hónapokban egy másik fiatal elítélt, Turner a támasza a túlélésben, aki szöges ellentéte Elwoodnak: ő nem hisz abban, hogy a világ megváltoztatható, hanem azt vallja, a túléléshez trükkökhöz kell folyamodni.

Az intézeti lét elviselhetetlensége miatt a sokakat foglalkoztat a szabadulás gondolata. A Nickel Akadémiáról négy módon lehet kikerülni: 1. ha valakinek letelik a büntetési ideje vagy kiöregedik (betölti a 18. életévét) – ekkor automatikusan szabadul –; 2. ha valakit bírósági végzéssel szabadlábra helyeznek – ez csak nagyon ritkán fordul elő –; 3. ha valaki meghal – erre természetes okok és nevelői túlkapások következményeként egyaránt sor kerülhet –; 4. ha valaki megszökik – időnként erre is van példa, de a sikeres szökések száma igen alacsony, a sikertelen szökések elkövetői pedig kemény büntetésben részesülnek. Elwood fejében körvonalazódik egy ötödik mód: megszabadulni magától a Nickeltől. Tervet sző és egy váratlanul adódó alkalom is kínálkozik ennek megvalósítására. A terv kockázatos és a végkimenetele kétséges, ezért Turner ellenzi, de végül mégiscsak segít bajtársának. A dolgok azonban nem teljesen a terv szerint sülnek el, a következmények pedig súlyosak, mindkettejük számára.

Whitehead regénye elsősorban két dolog miatt megrázó. Egyrészt (újra és újra) szembesít azzal, hogy a demokrácia és az emberi jogok legnagyobb világszintű védelmezőjének szerepében tetszelgő országban alig fél évszázaddal ezelőtt még súlyos, a hatóságok által is messzemenően támogatott jogsértésekre került sor pusztán az emberek bőrszíne, származása miatt. És bár ez sokat változott azóta, az időnként sajtónyilvánosságot kapó jelenkori történetek arról árulkodnak, hogy az igazi szembenézésre még mindig nem került sor, még mindig vannak olyan társadalmi rétegek az Egyesült Államokban, amelyek számára a XX. század közepéig törvényi szinten támogatott megkülönböztetés ma is teljesen természetesnek tűnik, és az ezzel szembeni hatósági fellépés sokszor kívánnivalót hagy maga után. Másfelől viszont még ennél is gyomorforgatóbb az a kegyetlenség és brutalitás, amiről a Nickel Akadémia vezetői és felvigyázói tesznek tanúbizonyságot a számukra teljes mértékben kiszolgáltatott fiúkkal szemben. Persze a faji megkülönböztetés itt sem tűnik el, és a fekete fiúknak kétszer annyi megaláztatást és fájdalmat kellett elviselniük, mégis, sokkal nehezebb olvasóként azzal szembesülni, hogy milyen mélyre képes süllyedni az emberi jellem akkor, amikor a sors védekezésre képtelen személyeket szolgáltat ki számára. Az pedig még nagyobb súlyt kölcsönöz a történteknek, hogy a visszaélések elszenvedői gyakorlatilag még gyerekek voltak.

A szerző: Colson Whitehead

Colson Whitehead a tőle megszokott tárgyilagos és érzelemmentes stílusban beszéli el a történetet, vannak súlyos gondolatai, de nem próbál az olvasó szájába rágni semmit és nem ítélkezik. Ő csak hagyja pörögni az eseményeket és beszélteti szereplőit, azt viszont az olvasóra bízza, hogy ezzel mit kezd, milyen tanulságokat von le belőle. A hatás pedig még úgy is átütő, hogy az erőszakos jeleneteknél nem megy részletekbe, vagy a szexuális visszaélésekről csak utalásszerűen tesz említést. Amikor pedig adott ponton kezdjük elhinni, hogy mégiscsak megtörténhet az igazságtétel – ha nem is a bűnösök, de legalább a sors részéről – a regény harmadik részének csattanója kijózanít. Ekkor eszmélünk rá, hogy bármi is történjen, ebben a helyzetben nincs happy end, az ilyen és ehhez hasonló dolgokat nem lehet jóvátenni, ezeknek egy normális társadalomban egyszerűen nem szabadott volna megtörténniük. Vagy nem szabadna megtörténniük – mert azért afelől ne legyen kétségünk, hogy ha nem is pont ebben a kontextusban, de a világ ma is tele van hasonlókkal, amikről nincs tudomásunk, vagy amelyektől éppen azok fordítják el a fejüket, akiknek hatalmában állna tenni ellenük. A könyv ilyenképpen nemcsak a múlt árnyairól próbálja lerántani a leplet, hanem egy aktualitását talán soha el nem veszítő figyelmeztetés is a jelen számára. A Nickel-fiúkkal Whiteheadnek ismét sikerült bizonyítania írói klasszisát.

Márton János
Forrás: olvasoterem.com