„Még Jane Austen sem lett volna képes ilyen szenvedélyes románcot kitalálni” – idézi a fülszöveg a People Magazin kritikáját. Az telitalálat, hogy Jane Austenre utal, aki az ömlengő, szenvelgő, beteljesületlen szerelmi történetek írója, azt is elhiszem, hogy az öregedő Hemingway szenvedélyes szerelemre lobbant a tizenéves szépség iránt, de hogy ez a regény ilyen jó volna… hát azt nem. Tulajdonképpen regénynek sem nevezhető, sőt szépirodalomnak sem: filológiai aprólékosságú dokumentarista írás, mely sajnos nem nagyon nyújtott számomra szórakozást. Nagyon nehéz megfogalmazni azt az érzést, amikor a 138. oldal környékén még mindig az motoszkált a fejemben, hogy most mit is akar az író. Ráadásul di Robilant folyamatosan sulykolja, hogy Hemingway és Adriana kapcsolata végig plátói maradt. (Amúgy mi baj lenne, ha nem?) Tehát még egyszer: akkor most mi van? Van egyáltalán szerelmi történet? Bocsánat, ha triviálisnak tűnök, de épp csak azt nem tudtam meg, Hemingway napjában hányszor és hol ment vécére. Ez a zavaró minuciózusság társul a rengeteg hely- és személynévvel, amelyekkel úgy dobálózik di Robilant, mintha mindenki olyan aprólékosan ismerné a témát, mint ő maga. Picit végig olyan érzésem volt, mint amikor valaki nem azért beszélget az emberrel, hogy valódi kommunikáció alakuljon ki, hanem hogy hallhassa a saját hangját.

Morgolódásaim után, melyek nagyon szubjektívek, áttérek a könyv erényeire, hiszen természetesen ilyenek is vannak. Hemingway igazi celebritás volt a maga idejében, élete nyitott volt rajongói számára. Ez az írás az író nagyon fontos korszakába enged betekintést, abba, amikor A folyón át a fák közé vagy Az öreg halász és a tenger született. Az előbbi regény nem titkoltan önéletrajzi ihletettségű, a főhősnőben pedig felismerhető Hemingway utolsó szerelmének, Adriana Ivancichnak az alakja. A regényhősök szenvedélyes szerelme rávetítődik Hemingway és Adriana plátói kapcsolatára, különféle reakciókat idézve elő.

1948 őszén Hemingway és negyedik felesége, Mary Európába utaznak, és útba ejtik Olaszország azon vidékeit, amelyekhez az író valamilyen fiatalkori emléke kötődik. Ellátogatnak többek között Velencébe is, ahol egy vadkacsavadászaton megismerkednek Adrianával, az alig tizennyolc éves szépséggel. Különleges kapcsolat alakul ki köztük: bár Hemingway állítólag első látásra beleszeret a lányba, és évekig írja szerelmes leveleit neki, apa-lánya viszonyt mutatnak, de Mary is kénytelen elfogadni ezt a helyzetet, hiszen adott pillanatokban férje lelki egészsége és alkotóereje függ ettől a kapcsolattól. Részletesen, napról-napra, mondhatni percről percre ismerjük meg ennek a furcsa szerelmi háromszögnek a történetét, amelyet rövid időre csak az afrikai szafari szakít meg. Hemingway itt néhány hónapra kiszabadul érzései csapdájából, úgy tűnik, Afrika legalább akkora szerelem, mint Adriana. Másrészt ekkor két repülőgép-szerencsétlenséget is túlélnek feleségével és a pilótával együtt, ezek is erős élmények. 

Hemingwaynek inspiráló erő volt Adriana iránt érzett vonzalma. Amikor Európában naponta találkozhattak vagy amikor a lány Kubában volt az író vendége, mind mennyiségileg, mind minőségileg jobban ment az írás. Adriana viszont megfizette az árat. Olyan erős érzelmi kontroll alatt tartotta őt az író, hogy az már szinte zsarolás. Bár anyagilag is támogatta rövid és hosszú távon is, A folyón át a fák közé megjelenésekor kialakult helyzet évekre szigetelte el Adrianát a társaságtól, és bélyegezte meg őt. „Látod, kedves, az a baj, hogy rossz helyre születtél. Ha New Yorkban élnél, most mindennap a televízióban szerepelnél, és a riporterek nem szállnának le rólad[…] Igen, Amerikában híres lehetnél. De te Velencében születtél.” – mondta neki egy rokona. Felnőtt, családos nőként is gyakran kínozta depresszió, és végül önkezével vetett véget életének.

Ha a forrásokat nézzük, Andrea di Robilant valóban a gyökerekig nyúlt vissza: Adriana két fia, az Ivancich család jelenkorban élő tagjai, Hemingway kubai otthona gondnokának fia nemcsak eddig ismeretlen, kiadatlan dokumentumokkal, hanem személyes emlékeikkel is segítették a kutatót. A Hemingway Múzeum, a Hemingway Társaság, a JFK Könyvtár is rendelkezésére bocsátott anyagokat. Ennek eredménye, hogy mind Mary, mind Hemingway, mind Adriana szempontja megjelenik a könyvben. Ez a szakmai igényesség és megbízhatóság kitűnő tudományos jegyzetté emeli di Robilant írását, de az, ami irodalommá tenné, hiányzik belőle: a felépítés, ami megadná a mű érzelmi hullámzását, a dráma, a katarzis, a nyelvezet.

A könyv pozitívumai közé tartozik, ahogy a mellékszálakon nagyon sok információt nyerünk Hemingway kubai otthonáról és életviteléről, írási szokásairól, utazásairól. Betekinthetünk a könyvkiadók kulisszatitkaiba, ráláthatunk a korabeli politikai helyzetre. A törzsanyag után egy Epilógus és egy Utóirat segít lezárni a dolgokat, a kötelező Köszönetnyilvánítás után több tíz oldalnyi Jegyzet szolgálja a tudományosságot.

Andrea di Robilant Olaszországban született, a Columbia Egyetemen tanult, ahol nemzetközi kapcsolatok területén folytatott tanulmányokat. Fő kutatási területe Velence. Eddig öt könyve jelent meg (Chasing the Rose, Irresistible North, Lucia: A Venetian Life in the Age of Napoleon, A Venetian Affair), az Ősz Velencében az ötödik könyve, melynek eredetije New Yorkban jelent meg 2018-ban.

Ambrus Adél
Forrás: olvasoterem.com