Kempelen Farkas, németesen Wolfgang von Kempelen, a regény főhőse valós történelmi személy. A 18. században élt polihisztort a tudomány sok területe érdekelte. Elsőként a világon beszélőgépet szerkesztett, melyben egy fújtató helyettesítette a tüdőt, és a benyomott levegőt a gép emberi hanghoz hasonló levegőrezgésekké alakította át. Nemcsak fizikailag, hanem filozófiai alapon is érdekelte a téma, tanulmánya az emberi beszédről a fonetikai kutatások megalapozója. Gőzgépet, gőzturbinát is szerkesztett, de ötvösként, rézmetszőként, építészként is dolgozott. Vakok számára írógépet épített, melyet Paradis Teréznek, a vak bécsi zongoraművésznek ajánlott.

Híres-hírhedt találmánya a Török néven elhíresült sakkozógép volt, amelyet 1769-ben készített, és Mária Teréziának mutatott be. Bonyolult szerkezet volt, karok, fogantyúk segítségével lehetett mozgatni a bábut, és bár ember volt benne elrejtve, magának a találmánynak az újszerűségéből, zsenialitásából ez keveset von le. Mégis szélhámosság, hiszen nem a beharangozott mesterséges intelligencia sakkozott, hanem ember.

Az igaz történet köré Gárdos mesterien szövi a fikció varázslatos szövetét. Kempelen mint Mária Terézia belső tanácsosa, a királynő szeszélyeit kiszolgálandó mutatja be neki sakkozógépét. A csoda emberi erővel nem hozható létre, minden csodának tűnő tett mögött rejtőzik valami furfang, szemfényvesztés, zseniális átverés, pszichológiai trükk, egybeesés, véletlen, ki ahogy nevezi. Kempelen sakkozógépében is Dragóner Arnold, a mindössze 82 cm magasságú törpe bújt meg. Arnold nagyon jól sakkozott, a tanácsos véletlenül fedezte fel, amint városszéli kocsmákban aprópénzért produkálta magát. Megmentő ötletnek tűnt Kempelen számára, hogy Mária Terézia már-már kegyvesztéssel fenyegető újdonságigényét így kielégítheti. Hogy mekkorát tévedett, az csak évek múltán derült ki, amikor már József főherceg ült a trónon, és a Törököt, a sakkozógépet politikai céljainak alávetve, újból szolgálatába rendelte. II. József reformjai nem örvendtek túl nagy népszerűségnek, ezért Wolfgang von Kempelent és Törökjét európai sakkturnéra indították, hogy ezáltal port hintsenek a nagyközönség szemébe. Hiába törtek ki lázadások a császár törvényrendeletei ellen, az újságok főcímei csak a kreált szenzációt harsogták, a lényeges információk elsikkadtak. (Hmm… Honnan is ismerős ez a politikai gyakorlat?)

Kempelen áldozatává válik a politikai játszmáknak. Amikor már nem bírja tovább lelkiismerete a szemfényvesztést, többféleképpen megpróbál kiszabadulni a kényszerhelyzetből, de nem sikerül neki. Kezdetben a törpét, Arnoldot is eszközként kezeli, mintha tényleg csak a masina egy alkatrésze lenne. De amikor rájön, hogy minden tudása, éleslátása, okossága ellenére maga is csak eszköz a politikusok kezében, együttérzés támad benne. Ahogy a törpe rabja a sakkozógépnek, úgy rabja ő a saját életének.

Szinte fordított jellemfejlődésen megy át a két főszereplő: míg Arnold a kezdeti bábszerepből kitörve kiharcolja a maga jogait, a tanácsos egyre inkább magába fordul, és a történet egy bizonyos pontján ő válik bábbá. Önazonosság és megalkuvás, politikusi és közemberi sors, hatalmi és pszichológiai játszmák, hűség és árulás kavarog a regényben.

A modern regényeknél megszokott módon több síkon folyik a cselekmény elbeszélése. A két síkot a stíluson kívül a személy és szám használata is elkülöníti egymástól: a törpe által használt beszédmód egyes szám első személyű, belső nézőpontú, személyes, míg Kempelen nézőpontját közvetetten, egyes szám harmadik személyben ismerjük meg. Nagyon élveztem, ahogy különféle etikai, politikai, nyelvi, filozófiai kérdések és problémák rejtetten fel-felbukkannak a szereplők szólamaiban, de oly módon, hogy az olvasóban is csak elindítják a gondolatot, anélkül, hogy végleges választ akarnának adni. Nagyon nem szerettem viszont, hogy jó néhány helyesírási hiba található a könyv lapjain.

A cím és az alcím (Ez a játszma vérre megy) egyaránt olvasható elsődleges és átvitt értelemben: a sakk, a királyi játék vagy a játékok királya, az elmesport, a zsenik és különleges képességű stratégák versenye átvitt értelemben az életre is vonatkoztatható, de a világpolitikára is. És sok esetben a szó szoros értelmében vérre ment a dolog. A regény első és utolsó mondata hátborzongató módon zárja keretbe a cselekményt, és tesz visszafordíthatatlanná eseményeket, megbocsáthatatlanná tetteket.

Ambrus Adél
Forrás: olvasoterem.com