A vaskos kötet még egy éve sem jelent meg, máris vitákat szított, kérdések özönét gerjesztette. Mi is ez a könyv? Irodalomtörténet? Az is. Izgalmas oknyomozás? Az is. Életútfeltárás, életműelemzés? Az is. Kor- és kórrajz? Az is. Az alig egyórányi beszélgetésben sok értékes gondolattal gazdagodhattunk az irodalmi alkotások megközelítéséről, művek születéséről, írói hitelességről, az „újrapozicionálás” jelentőségéről, művészetek hatalmáról. Mindez történt pedig vidáman, szenvedéllyel, amolyan „háyjánososan”. Kiderült, hogy a kötet színes borítóját is Háy János festménye díszíti, hogy Gárdonyit nagyon nagyra tartja, hogy a giccs is „megnemesülhet” és persze sok minden más is. Alább olvasható jegyzeteimből készült összefoglalómmal arra törekedtem, hogy átadjak valamennyit a hallottakból.

A kötettel kapcsolatban rögtön felmerül egy alapvető kérdés: miért választotta ezt a hatalmas témát Háy János, hiszen a magyar irodalom történetét már többen összefoglalták. Válaszát az irodalmi művek megközelítése felől indította. Azért hallgatunk zenét, azért nézünk képeket, hogy érzelmileg érintettek legyünk, élményhez jussunk. A műalkotás tehát attól lesz fontos, hogy szíven üt, megszólít, közöl velünk valamit a világról. Hagynunk kellene, hogy ez megtörténjen, élmény legyen, ne csak megtanuljunk dolgokat a művekről és alkotóikról. A művész tulajdonképpen a valóságot szimbolizálja, ahogy a színházban a díszletek is. Amikor az olvasó belép oda a saját tapasztalati világával, akkor találkozni akar ezzel a szimbolikus világgal. Ha ez a találkozás létrejön, és ráadásul nagyszerű, akkor mondhatjuk régi szóval, hogy létrejön a katarzis. „Az a célom, hogy a „kötelezőnek” tartott művekkel és alkotóikkal is ilyen legyen egy találkozás. Nem azt mondom, hogy ne ismerjük meg az életrajzát, hanem azt, hogy próbáljunk ezek mögé látni. Mindannyian szorongunk, gyötrődünk, igyekszünk, küzdünk, nem mindig vagyunk sikeresek. Az alkotók is ugyanilyen esendő emberek, ezért szeretnék gazdagon árnyalt képet adni. Mindig nagyon érdekelt, hogyan születik egy mű, milyen alkotáslélektani elemek működnek egy emberben, milyen társadalmi nehézségekkel kell megküzdenie, milyen viszonylatokban mozog” – fogalmazta vendégünk.

Ha a kötetet kézbe vesszük, rögtön feltűnik, hogy vannak rövidebben és hosszabban tárgyalt szövegek. Saját bevallása szerint nem akart határt szabni, a rövidebbek is ugyanúgy fontosak, hiszen foglalkoztatták, gondolkozott róluk, mint a többivel. Nem az egylényegűségen van a hangsúly, hanem azon, hogy gondolkozunk-e róla. Választ kaptunk arra a kérdésre is, hogy mennyiben tekinthető irodalomtörténetnek ez a munka: „Klasszikus értelemben nem az, de mégis dialógusban van azzal, amit annak nevezünk, mert azokról az alkotókról és művekről szól, amelyek részét képezik a magyar irodalomnak.” Nem érzi szükségesnek, hogy a tankönyvi elvárásoknak megfeleljen, tehát tankönyvnek sem tekinthető. Nem tanítani akar, de természetesen diskurzusban van az irodalomoktatással is, hiszen egyfajta szemléleti ajánlattal él.

Háy János több interjújában nyilatkozott már a hitelességről, amely ez alkalommal is szóba került. Úgy véli, hogy az a hamisság, ha egy alkotó nem a mű tárgyára, annak feltárására koncentrál, hanem a közönségét akarja elkápráztatni. Ezt művészi hazugságnak, művészi korrupciónak nevezi. Például a hollywoodi szerelmes filmek csak szórakoztatni akarnak, egy álomvilágba vinni, elvarázsolni, ennél nem törekszenek többre. A közönségre koncentrálnak, arra figyelnek, hogy a nézőknek mi tetszik, vagyis nem tekinthetők művészileg korruptnak, még akkor sem, ha ezen keresni akarnak, hiszen nem hazudnak a céljukról. Az alkotó számára a legveszélyesebb terep a hazugság, mert onnan nehéz a visszaút. Gondolatmenete alátámasztására Heideggerre hivatkozott, aki a műalkotás születése kapcsán arra jutott, hogy a művészet alapja az igazság. Persze nehéz elmagyarázni, mi az igazság. Talán a világ igaz felmutatása. „Az én célom, hogy a lehető legmélyebbre tudjak hatolni abban, amivel foglalkozom” – vallja. Tízévnyi munka eredményét tartalmazza ez a kötete.

Ezek után persze felmerülhet – például a diákok részéről –, hogyan elemezzünk egy művet? Életműből levezetni rossz irány, de az sem szerencsés, hogy nem foglalkozunk a szerzővel, hiszen az árnyalja a képet, és az embereket az is érdekli, hogy miért, hogyan írt a szerző. Az életműből olvasható a tartalom, sorsok és érzelmek kavalkádja, ezeket „sorsmintáknak” tekinti, és van még az életből kiolvasható sorstörténet, valamilyen tanulsággal, amiért érdemes megismernünk. „Az életrajz és mű egyszerre működik.”

Kötetében „alkotói pozicionálásról” is ír. Véleménye szerint az újrapozicionálás – mint a GPS-nél az újratervezés – általános életfeladat, hiszen máshonnét látunk az életre harminc évesen, negyvenesként vagy ötvenesen. Akkor tudjuk mélyen megélni az életet, és megérteni az élet dolgait, ha ennek tudatában vagyunk. Az írónak is meg kell határoznia helyzetét, hogy honnét tekint a világra, és onnét mit lát. Meg kell tenni, hogy meg tudjuk fejteni a dolgokat körülöttünk. Ez az alkotó számára különösen fontos. Előfordul a GPS-nél is, hogy más utakon kell menni, de a cél ugyanaz. A Kik vagytok ti? is egyfajta „újrapozicionálás”.

Köztudott, hogy Háy János nagyon szereti a zenét, a zene és az irodalom találkozásáról is komolyan gondolkodik. „Az irodalom egy nagyon nagy fesztivál – mondja –, zeneiségét a nyelv adja.” Már nulla éves korunktól szívjuk az anyanyelvvel együtt az irodalmat is magunkba a mondókákkal és más népköltészeti alkotásokkal. A nyelvünk a mi otthonunk, és ezt senki nem veheti el tőlünk. A népköltészetet Petőfi emelte az irodalom szintjére úgy, hogy természetesen szólalt meg népdalhelyzetben, kerülve mindenfajta görögös versmértéket. Miért? És miért volt olyan hatásos? Mert az alkotóknak mindig kell egy periférikus nyelvi regiszter, ami erős valóságélménnyel bír. A szlenget beszélő fiatalok háromévente kicserélik, hogy nevezzék meg a jófej csávót, egy erősebbre, feltűnőbbre, ami jobban mutatja a valóságot. Az irodalom is keresi azokat a nyelvi regisztereket, amelyek felfrissülést hoznak, amelyek szembe tudnak kerülni a központban lévő, de már elfáradt nyelvvel. Ezeket a periférikus elemeket meg kell becsülni, akkor is, ha nem biztos, hogy száz évig maradnak. A maguk aktualitásával azonban nagyon sokat tehetnek a gondolkodásunkhoz, érzelmi működésünkhöz. Lehet, hogy néha egy giccs mozgósítja meg a lelkünket, például egy napi slágerhez kapcsolódó szerelmi élményünk formájában, vagyis egy számunkra fontos élmény hatására az illető dallam megnemesül. Valójában „minden művészet gyökereit tekintve ugyanazt akarja, csak más és más eszközökkel, más és más kifejezési módszerekkel. Mindegyik egy paripa, ami a gondolkodó ember szekerét húzza” – vallotta meg az író, akinek kötetborítóját saját festménye díszíti.

Használati utasításként csak ennyit tett az elmondottakhoz: „Lehet ezt a könyvet a kedvencek mentén haladva olvasni, lehet egyvégtében is, nem kell mindennel egyetérteni, ezek nem megingathatatlan állítások, hanem gondolatok, érzések, céljuk a gondolkodás és a gondolkodtatás.” Azt hiszem, a jelenlévők „itták” Háy János értékes gondolatait, ezt bizonyítandó felolvasás helyett is a jó hangulatú beszélgetés folytatását választották.

SzaSzi
Fotó: Szabó Béla (címlapkép), Óbert Klára