Az írást diákként kezdte, már akkor sikereket aratott, középiskolásként többször minősült arany fokozatban országos megmérettetéseken. Emlékszik még, mi motiválta írásra, verselésre akkor, vagy miről írt akkoriban?

Elsősorban maga az irodalom. Valamikor általános iskolás korom végén, középiskolás korom elején kaptam rá az olvasásra, és az akkori olvasmányélmények olyan nagy hatással voltak rám, hogy azóta is tulajdonképpen ennek az érzésnek a bűvkörében élek. A nagy olvasmányok meg könnyen vezethetnek ahhoz, hogy az ember, pláne, ha kamasz, maga is megpróbáljon valami hasonlót létrehozni. Persze garantált a kudarc – de van rossz kudarc is meg jó is. Engem a saját kudarcom arra sarkallt, hogy még intenzívebben próbálkozzak. Ebből lett az az évek során, ami most van.

Életrajzát böngészve feltűnik, hogy irodalmi munkásságáért több rangos díjat is elnyert. Mennyire fontos az Ön számára az elismerés? Kitüntetései közül melyikre a legbüszkébb, miért?

Az elismerés szerintem mindenkinek fontos általában is, de egy alkotó embernek különösen. Ugyanakkor sokfajta formája lehet az elismerésnek, a baráti dicsérettől az olvasók visszajelzésein át a konkrét díjakig. Vagyis a díjak, habár a hírértékük nagy, nem emelkednek a többi fölé, és akkor lehet egy szerző elégedett, ha többféle elismerésben is része van. Nekem tényleg nincs okom panaszra, nem mondhatom, hogy nem vették volna észre azt, amit írok. Így talán arra a nehéz kérdésre is, hogy mire vagyok a legbüszkébb, azt tudom mondani, arra, hogy sokakat foglalkoztat az, amit csinálok.

Több kötetnyi vers és novella után belevágott egy nagyregény megírásába. Régóta érlelte a témát? Vagy inkább technikailag, formailag volt érdekes az Ön számára?

Mindez együtt. Hiszen egyfelől tényleg évekig forgattam magamban a könyv ötletét, de ezzel együtt azokat a valóban nagyon izgalmas kérdéseket is, amelyek a regényírás technikai oldalára vonatkoznak. Sőt nem csak technikai, de lélektani oldalra is. Nem tudhattam az elején, hogy mennyire leszek képes majd rendszerszerűen bánni az időmmel, mennyire bírok majd ülni, ami, ahogy az írói bon mot is mondja, a regényíráshoz szükséges legfontosabb tehetség. Szerencsére az derült ki, hogy van némi tehetségem az egy helyben üléshez, és közben még olykor az írás is ment, úgyhogy elkészült a könyv. Nem volt olyan szakasza a regény keletkezésének, amiben ne találtam volna valamifajta élvezetet, és azt hiszem, ez kulcsfontosságú volt ahhoz, hogy tényleg tudjak haladni vele.

Az 540 oldalas regény az 1956 és 2017 közötti időt íveli át, mozaikos, mégis évtizedek sűrűsödnek benne, a több szálon futó történet végére pedig kiderül, hogy minden mindennel összefügg. Ekkora távlatokban gondolkodni komoly szerkesztést igényel. Már az elején eldöntötte például, hogy nagyregényt alkot? Mi volt az írói módszere? Beavatna egy kicsit az alkotás folyamatába? Hogyan született a regény?

A regény kiindulópontja az volt, hogy én láttam magam előtt nagyjából három történetszálat, amelyeknek az első pillanatban mintha nem sok közük lett volna egymáshoz, miközben én mégis biztos voltam benne, hogy összetartoznak. Aztán ahhoz kellett egy viszonylag hosszú idő, míg rájöttem, hogy pontosan mi és hogyan kapcsolja őket össze. Ezután tudtam az íráshoz egyáltalán hozzákezdeni. Persze sokat alakult minden menet közben, hiszen ilyen az írás, nem lehet előre mindent kitalálni, van, hogy a történet felülbírálja az írót, és magától más irányba fordul. Ezek mindig nagyon izgalmas pillanatok. Azt már az elejétől tudtam, hogy ezek a párhuzamosan futó történetek egy regénybe kívánkoznak, de azt nyilván nem dönti el az ember előre, hogy végül is hány oldalt szán a dologra. Amikor megértettem, hogy az idő számomra nagyon fontos probléma ebben a könyvben, hogy szeretném valamiképp reprodukálni azt, a regényen belül saját, átélhető időt létrehozni, akkor azért már sejtettem, hogy nem lehet túl rövid a könyv, mert ez egy nagyobb terjedelmet igénylő dolog.

Nehéz elkülöníteni, mennyi a történetben a valóság és a fikció. A tüdőszanatórium ábrázolása olyan hiteles, mintha csak évekig ott dolgozott volna. Végzett kutatásokat? Milyen háttérmunkára volt szüksége?

Természetesen, háttérmunka vagy anyaggyűjtés nélkül nem igazán lehet ilyen típusú regényt írni. Ez is újdonság volt, bár egy-egy novellához korábban is kellett kutatnom, ilyen mennyiségű anyaggyűjtésre még nem volt szükségem. De menet közben kiderült, hogy én ezt nagyon élvezem, sőt, az egész regényírási időszak egyik legszórakoztatóbb része volt az anyaggyűjtés. A szórakoztatót persze egyfajta idézőjelbe téve, hiszen amikor a gyermekbénulás-járványban megnyomorodó gyerekekről olvas az ember, az nem valami szórakoztató azért. Viszont ebbe is nagyon bele lehet szeretni, és folyton többet és többet olvasni utána, hogy a legapróbb részlet is világos legyen. Ez egy regény, tehát sok benne a fiktív elem, de fikcionalizálni is akkor lehet hatásosan valamit, ha már eleget tudunk a valóságos viszonyokról.

Az elbeszélés technikája mellett karakterei is emlékezetesek. Mindenki valós kérdésekkel, problémákkal küzd, néha magunkra vagy a környezetünkre, helyzetünkre ismerünk. Rengeteg mérlegelnivalójuk akad, ezek gyakran mázsás súlyként nehezednek rájuk. Gyakran komoly erkölcsi, politikai kérdéseket is feszeget. Melyeket tartja a legfontosabbnak? Mi volt a célja, amikor hőseire ilyen súlyokat rakott?

Nem igazán tudok egy-egy ilyen problémát kiemelni, talán inkább az érdekelt, hogy ezeknek a problémáknak, kérdéseknek, vagy ahogy mondja, súlyoknak az összessége milyen hatással van az egyes szereplőkre. Hogy ki, mire, hogyan reagál, és aztán ezek a reakciók milyen hatással lesznek egymásra, miféle érzelmi örvénylést indítanak be. Ami persze a címből is látszik, az egy, az egész regényen komolyan végigvonuló egzisztenciális kérdés, hogy mit kezdjünk azzal az életünkkel, amit nem választottunk. Azzal a személyiségünkkel, amivé nem váltunk, és ami mégis, a hiányával is ott van folyton az árnyékunkban.

Mit gondol, miért, mivel vált olyan sikeressé a regénye?

Talán azért, mert sok tekintetben nagyon aktuális kérdéseket vet fel, a szereplői úgy hétköznapiak, hogy mégsem unalmasak, de nincsenek is az olvasó feje fölé emelve. A regény színtere nagyrészt a mai vagy félmúltbeli Magyarország, és úgy tűnik, nem csak a regény szereplőinek, és nem csak nekem, a regény szerzőjének, de az olvasóknak is rengeteg kérdésük van ezzel a világgal, ezzel a helyszínnel, ezekkel a történetekkel kapcsolatban.

Egy helyen azt nyilatkozta, hogy a versírás éteri világához képest meglehetősen élvezte a napi rendszerességű regényírást. Lesz folytatás, vagy esetleg valami másra készül?

Remélem, lesz folytatás, másik regény valamikor, el is kezdtem már óvatosan jegyzetelgetni hozzá. Ugyanakkor az Akik már nem leszünk sosem után hirtelen megint elkezdtem rendszeresebben verseket írni, olyannyira, hogy a következő kötet lassan össze is áll, és ha minden igaz, a jövő évi könyvhétre fog megjelenni.

SzaSzi
Fotó: Németh Dániel