Az utolsó vacsora című filmtervét négy évtizeddel ezelőtt elutasította a Művészeti Tanács. Változtatott valamit a forgatókönyvön, mielőtt négy éve ismét pályázott vele?

Semmit. Tessék, itt van az eredeti könyv. Egy kockát nem változtattam rajta. Eltettem az azóta megsárgult elutasító leveleket is. Míg külföldön éltem, eldöntöttem, ha még egyszer egyedi filmet készítek, akkor azt itthon, azokkal a kollégákkal szeretném megvalósítani, akikkel azelőtt dolgoztam. Ma már nem probléma élő filmes (live action) részt létrehozni, amit 40 éve csak úgy lehetett volna megoldani, ha kiutazunk Milánóba a Santa Maria delle Grazie kolostorba, és a refektóriumban, ahol a falfestmény látható, leforgatjuk a jelenetet. Amit persze nem engedtek volna meg. Rudolf Péterrel zöld háttér előtt vettük föl az élő filmes jelenetet: belépett az ajtón, s kezében a zseblámpával – mely a felvétel során nem is világított – körülnézett, majd kiment. A fénycsóvát később 3D-ben készítettük el. A zenére külön támogatást kaptunk. Amikor fölhívtam a zeneszerzőnket, Pacsay Attilát, alig akarta elhinni, hogy nem számítógépen kell komponálnia. Kottát írhatok, zenekarral élő felvétel lesz? – kérdezte. A kész animációs anyagra írta meg a zseniális zenét. Utána a hangmérnök, Madácsi Imre hangban építette fel a történetet: a korbácsolást, a keresztállítást, a megfeszítést, mindent, ami később történt. A fantasztikus hangú színészünkről, Széles Tamásról nem is tudtam, hogy teológia szakon végzett. Többször fölvettük azt a mondatot, hogy „Aki velem együtt mártja kezét a tálba, az árul el engem”. Mi már mondtuk, hogy tökéletes, de ő még szeretett volna valamit hozzátenni. Kitalálta, hogy suttogva mondja ezt a mondatot. Igaza volt, nagyobb lett a feszültség. Varga Zsolt Iván fényelte a filmet, ő tette hitelessé, hogy esti időszakban járunk az események színhelyén. Három évig dolgoztunk a filmen igazi csapatmunkában.

A légy című filmje egészen más technikával készült?

Igen, háttéranimációval. Angolul background animációnak hívják. Előtte senki nem készített így filmet. A szubjektív kamerát betettem a légy szemébe, tehát a néző nem látja a főszereplőt. A három és fél perchez kb. 4000 rajzot készítettünk. Egy ideig nem értettem, hogy miért nem született így animációs film, pár hónap múlva rájöttem. Nagyon lassan haladtunk. Engem a Pink Floyd 1969-es Ummagumma lemezén hallható zörejes rész inspirált, a zümmögést hallgatva láttam magam előtt az egész filmet. Így a story boardot, a kulcspozíciókat, ahogy a légy repül, könnyen megrajzoltuk. Aztán elkezdtük közé rajzolni a fázisrajzokat. Fölvettük, majd újra és újra közé rajzoltunk, hogy érzékelhető legyen a mozgás. Egy év elteltével behívatott a stúdióvezető. Már nagyon idegesek voltak, hogy lassan haladunk a munkával. Két asszisztensnő maradt csak mellettem. Volt, aki azt mondta, hogy inkább fizet, csak ne kelljen ebben részt vennie.

Akkoriban nagyon figyelték a filmekbe rejtett „üzeneteket”. Megkérdezték, hogy ki a légy?

Persze. Sőt a Művészeti Tanács azt is tudni akarta, hogy ki az, aki kergeti. Mondtam, hogy nem a nagy medve kerget minket, az esélytelen legyet. Szerencsém volt, mert Hankiss Elemér – a Pannónia Filmstúdió akkori dramaturgja – kiállt a film mellett. Miután abba is belekötöttek, hogy legyet nem szoktak gyűjteménybe tűzni, ő javasolta, hogy akkor repüljön ki az ablakon.

Több befejezés is készült a filmhez?

Igen. Két év alatt volt idő gondolkodni. Akkoriban egy szobában ültünk a kollégákkal, folyamatosan ment a viccelődés, ötletelés, mindenki segített mindenkinek. Elkészült az a vég is, hogy a légy szembefordul az üldözővel, aztán csattanást hallunk, és sötét lesz. Majd azt látjuk, hogy az üldöző kiterítve fekszik a földön, a légy pedig boldogan repül tovább. Ezt meg is mutattuk a stúdióvezetőnek, aki nagyon dühös lett, mondván, nem ezt fogadták el. Igaza volt. Ezt a részt levágták, a rajzokat is elvették. Utána még két hónapig dolgoztunk a végén. Szerencsére az lett sikeres.

Megérezte a szakma a filmben a sikert, vagy mindenkit váratlanul ért?

Azt tudtuk, hogy a háttéranimációval extravagáns dolgot hoztunk létre. Engem az első meglepetés az ottawai fesztiválon ért. Emlékszem, a barátaimtól kértem pénzt, hogy kiutazhassak. Óriási vetítőteremben mutatták be a filmet, akkora vásznon, amilyet addig én még nem láttam. Az első sorba ültették azokat, akiknek az alkotásait vetítették. Film közben a nézők elkezdtek kiabálni, fütyülni. Gondoltam, megbuktunk. Ennyit dolgoztunk, ezek meg úgy ordítanak, mint a sakálok. Micsoda csapás! A végén fölálltam, és rám irányították a reflektort. Ekkor fölugrott a mellettem ülő férfi, és átölelt. Ki ez, és mit akar? – néztem rá. Ott mindenki ismert mindenkit, de nekem fogalmam se volt arról, hogy ő a zseniális animátor, Bill Littlejohn, a régi Walt Disney Stúdió utolsó élő animátora. Csak azt hajtogatta, hogy milyen szuper pali vagyok, micsoda háttéranimáció! Akkor értettem meg, hogy a kiabálás és fütyülés tetszésnyilvánítás a kanadai fiatalság részéről. A film megkapta a kategória- és a közönségdíjat is. Bill meghívott Los Angelesbe, mindenhová elvitt, és mindenkinek bemutatott. Majdnem egy hónapot töltöttem náluk.

Már akkor kinn maradhatott volna?

A film fél évig utazott a világban, olyan fesztiválokon is nyert, ami után automatikusan jelölték az 1981-es Oscar-díjra. Egyébként, ha valakinek az alkotása egyetlen olyan fesztiválon sem nyer, ahol jelölhetik a filmet, de igazolni tudja, hogy egy Los Angeles-i moziban három hétig vetítették, akkor beküldheti szavazásra. Később Ralph Bakshi, a Fritz, a macska rendezője megkeresett, hogy mint Oscar-díj nyertes, dolgozzak náluk. Még munkát sem kellett volna végezni, csak a reklám miatt alkalmazott volna. Akkoriban Ronald Reagan hozott egy határozatot, hogy szocialista országból érkezők nem kaphattak zöld kártyát, tehát emigrálnom kellett volna. Hazajöttem, mert a családom itthon volt. Akkor még eszem ágában sem volt elhagyni az országot.

Később mégis elment, 1984-től Németországban dolgozott. Miért a bonni kanadai nagykövetségre adta be a papírjait a letelepedési engedélyért?

Meggyőződésem volt, hogy a díjam után a Négyes Műteremmel – fiatal tehetséges rajzfilmesekkel – megvalósíthatjuk két egész estés filmtervünk egyikét. Erich Kästner: Május 35, illetve A rabbi macskája volt előkészítve, de mindkettőt elutasították, mondván, nincs még elég gyakorlatunk, nem érzik, hogy meg tudnánk csinálni. Ezek után három és fél évig egyedi filmeket készítettem a Pannóniában, melyekkel sorban nyertem a díjakat. Megéltem a fizetésemből, de olyan produkciókba sosem raktak be, ahol jobban kereshettem volna.

Ezt pofonként élte meg az Oscar-díj után?

Nem esett jól, de továbbléptem. Közben Németországban megvették az egyik filmtervemet. Tudtuk, hogy a Vörösmarty téren a Koncertirodán keresztül lehet külföldön munkát vállalni. Én is zenészként mentem ki, mert rajzfilmesként nem lehetett. Persze megállapították, hogy kinek mennyit kell fizetnie azért, hogy kinn dolgozhasson. Nekem havonta 500 márkát kellett hazautalnom az irodának. Fél évre kaptam meg a vízumot, majd újabb engedélyt kellett igényelni, emiatt rendszeresen ott ültem a török és jugoszláv vendégmunkásokkal a kölni rendőrségen. Munkavállalási engedéllyel televíziós sorozatokban dolgoztam. Három év után akartam venni egy lakást, de nem lehetett, mert az útlevelem mindig csak fél évre szólt. Autót se vásárolhattam részletre. Egyszer a német kollégám azt mondta: „Ferenc, menj el innen, itt soha nem lesz stúdiód, mindig csak alkalmazott leszel”. Mivel a kanadai Nelvana Filmstúdió producere állandóan csábított hozzájuk, Bonnban beadtam a papírokat a kanadai követségre, melyhez a Nelvana szerződés ajánlatát is csatoltam. „Hat hétig tart, míg lenyomozzuk” – mondták. Két hét múlva behívott a kulturális attasé. Gondoltam, valamilyen papír még hiányzik. Gratulált, hogy a kanadai animációs filmstúdiót erősítem, indulhatunk, szeretettel várnak. Onnantól lettem disszidens.

Beszélt angolul?

Nem. Azt mondták, hogy nem nyelvtanárnak vettek föl, nekik az agyamra és a kezemre van szükségük. A Nelvana a mai napig Kanada egyik legnagyobb animációs stúdiója. Náluk tudtam meg, hogyan kell egy produkciót előkészíteni, hogyan lehet filmet határidőre elkészíteni. Hozzájuk képest mi itthon egészen máshogy dolgoztunk. Ők egy vonalat nem húztak fölöslegesen. Profik voltak, évi 50 millió dolláros bevétellel. Egymás után készítettem a legkülönbözőbb technikákkal a 15-20 másodperces reklámfilmeket, melyekért 70-80 ezer dollárt kaptak. Annyi asszisztens adtak volna, amennyit akarok, de mondtam, hogy inkább ne, mert mire megértetem magam velük, addig letelik a határidő. Mindent egyedül csináltam, a Pannóniás múltammal minden munkafázist ismertem. Egyszer a kollégáim, akik mind egy-egy részfeladatban voltak igazán otthon, elhívtak ebédelni, és könyörögtek, hogy hagyjam ezt abba, mert tőlük is ezt fogják követelni.

Ha minden jól ment, saját stúdiót is alapított, rengeteg munkája volt, akkor miért jött vissza?

Technikai váltás történt, amikor megjelent a komputer. A Nelvana Filmstúdiónál legalább 400-an dolgoztak, a Disney-féle technológiával 35-ös filmszalagra gyártották a filmeket. Aztán egyik napról a másikra a 80 kifestő lányból tízen maradtak, akik már számítógépen dolgoztak. Lassan eltűnt a film, s minden, ami hozzá kellett. Sokként ért mindenkit. Mivel a saját cégem modernizálása nagyon költséges lett volna, inkább megszüntettem. Egy nap valaki azt mondta: „Ferenc, te soha nem leszel kanadai, nem itt jártál suliba, nem itt csajoztál, nem itt rúgtál be először. Néhány év múlva talán szurkolsz majd valamelyik kanadai csapatnak, de milyen nyelven álmodsz? Milyen nyelven számolsz, ha gyorsan kell összeadnod?” Én itt vagyok igazán otthon. A fiaim – Ádám 43, Dani 38 éves – Torontóban élnek, mindketten 3D-s komputeranimátorok. Ők már egészen másként gondolkodnak. Szerencsére nagyon jó a kapcsolatom velük, Ádámmal sokszor együtt is dolgozunk.

A légy után harminc évvel készítette el a Ticket című filmjét. Miért választotta ismét a háttéranimációs technikát?

Egy nap a nagyobbik fiam azt kérdezte tőlem: „Ez a te védjegyed, miért nem élsz vele?” Annyira erősködött, hogy azt hittem, tudja, hogy beteg vagyok, és még utoljára csináljak valamit. A Ticket című film arról szól, hogy az anyaméhben megszületik a kamera, leéli az életét, aztán eltemetik. Egy idő után elfogyott a filmre kapott pénz, ezért mindenkihez elmentem, és levetítettem a majdnem kész filmet. Volt, aki egy hétig nem válaszolt, más azt mondta, hogy olyan depressziós lett, hogy ki akarta vizsgáltatni magát. A biztosítók kijelentették, ha ezt odateszik az arculatuk mellé, senki nem köt velük biztosítást. Egy barátom azt ajánlotta, hogy menjek a Temetkezési Vállalathoz, ha valakinek a profiljába vág a film, akkor azok ők, de nem támogattak. Úgy tudtuk befejezni a filmet, hogy – utolsó szalmaszálként – elmentem a kulturális miniszterhez, aki végül átutaltatta a hiányzó összeget. A Ticket fődíjat kapott Valladolidban, és a Syracuse-i Nemzetközi Filmfesztiválon is díjazták, Kecskeméten pedig a gyerekzsűri jutalmazta. A filmet levetítettük a Színművészeti Főiskolán is, ahol egy fiú azt kérdezte: „30 éves vagyok, és még nem csináltam semmit. Csak egy villanás az élet?” Nekem elhiheted – válaszoltam. Amikor a filmet készítettem, még egészséges voltam, semmi bajom nem volt, órákig teniszeztem. 73 évesen sajnos ez már nem így van. Mégis, ha elölről kezdhetném, ugyanezt az utat járnám végig. Jó volt világot látni, de hazajönni is. Kalandos, érdekes itthon élni.

Ozsda Erika
Forrás: filmkultura.hu