53

Jón Kalman Stefánsson: Az angyalok bánata

Könyvkritika

jon-kalman-stefansson-az-angyalok-banata

Aki az angol és magyar nyelvű szerzőkön kívül más nemzetiségű írók könyveivel is ismerkedik időnként, ismerősen csenghet Jón Kalman Stefánsson neve. Az angyalok bánata, amely 2009-ben jelent meg először, idén pedig a Jelenkor kiadónak köszönhetően a magyar olvasók is kézbe vehetik, a Menny és pokol-trilógia második kötete: története ott folytatódik, ahol az első rész véget ért, a szereplők nagyrészt ugyanazok, Izland úgyszintén.

Az Olvasóterem.com 2018-ban írt már Stefánsson A halaknak nincs lábuk című regényéről, 2019 őszén pedig a trilógia első kötetéről, a Menny és pokolról is. Az angyalok bánata „cselekményének” középpontjában még mindig a névtelen Fiú áll, aki egy tragédia után került a saját világának központját jelentő Községbe. Azért használok idézőjeleket, mert bár a regény a maga több mint négyszáz oldalával majdnem az első kötet kétszerese, mégsem történik benne semmi. Vagyis nem egészen.

Előző recenziómban röviden szót ejtettem a szöveg tördeléséről és az író stílusáról, ezek a dolgok pedig ebben a regényben is ugyanolyanok. A hosszú, olykor néhány soros mondatok megállíthatatlanul követik egymást, az idő viszont állni látszik. Megismerjük a Fiú új napi rutinját, amely most, hogy élete nem a sötét és örökké háborgó tengertől függ, egyszerűen nyugodt. Dolga akad bőven, az írónak köszönhetően pedig minden apró részlettel megismerkedünk, azonban a történet látszólag mégsem sokat halad előre. Ez viszont csak a felszín, és akárcsak a tenger vagy óceán esetében, a nyugodt víztükör gyakran rengeteg, elsőre nem látható titkot rejteget.

Jón Kalman Stefánsson nagyszerűen szövi tovább gigászi történetét életről és halálról, mennyországról és pokolról, semmiről és mindenről. Bár úgy tűnhet, hogy egy helyben topogunk, minden elolvasott szónak értelme van, a történet csupán a maga tempójában halad előre és nem a miénkben. A szavaknak és neveknek ugyanis ereje van, ez az író regényében többször is megjelenik, ezért óvatosan kell bánni velük. Némelyikük boldogságot hozhat, mások viszont ugyanolyan könnyedséggel szomorúságot és kétségbeesést. Ez pedig akár párhuzamba állítható azzal az egyszerű ténnyel is, hogy Stefánsson főhőse névtelen. Több száz oldalon keresztül mindenki csak Fiúnak nevezi, a mindentudó narrátort is beleértve.

Az olvasó azt hiheti, hogy minden, ami ezzel a fiúval történik Izland jéggel és hóval, az angyalok bánatával borított földjén, fontos, azonban aggodalomra adhat okot a névtelenség. A névtelenség, amely a közelgő és teljes elfeledettség előfutára lehet.

Két kötet befejezése után sem lehetünk biztosak abban, hogy mi lesz a Fiú sorsa, hogyan alakul majd a továbbiakban az élete. Nem tudhatjuk, hogy rátalál-e a boldogságra, és ha esetleg igen, akkor képes lesz-e megragadni, magához szorítani, és nem elengedni. Izlandot átjárja egyfajta végeláthatatlan búskomorság és kilátástalanság, a Fiú és a körülötte lévő emberek pedig nap mint nap harcra kelnek ellenük, hogy ameddig csak lehet, távol tartsák maguktól a halált és örökös sötétséget. Ezen a hófödte távoli földön, ahol a viharok napokig vagy hetekig eltarthatnak, a határok elmosódnak menny és pokol között, a hívása azonban nagyon sokszor mindkettőnek ugyanolyan erős.

Jón Kalman Stefánsson ezen regénye magában is érdekes olvasmány lehet annak, aki érdeklődik a melankolikusabb vagy egyszerűen Izlandon játszódó regények iránt, viszont ajánlott a teljes történet elolvasása, kezdve a Menny és pokollal, majd befejezve Az ember szívével. Utóbbiról nemsokára nálunk is olvashatnak véleményt.

Varga Gábor
Forrás: olvasoterem.com

2019.11.11