119

Agatha Christie: Cipruskoporsó

Horváth Gábor könyvkritikája

agatha-christie-cipruskoporso

Régen olvastam már Agatha Christie regényt, aminek legfőbb oka, hogy már alig néhány van, amit nem ismerek, és azokkal nagyon takarékoskodom – botor öntelt lévén azt vélvén, lesz még rá időm a jövőben ‒, s amúgy sem a legjobbak maradtak hátra. Viszont most úgy éreztem, ideje már egy kicsit lazább és lehetőleg pici könyvet is betenni az utazótáskába, így a (korábban már olvasott) Cipruskoporsót választottam.

A Cipruskoporsó alaptörténete nem lesz ismeretlen az Agatha Christie munkásságát nem ismerők előtt sem: tizenkettő plusz egy tucat film és kötet felállása, hogy tárgyalással nyit, melyben éppen elítélni készülnek egy ártatlant. A krimi királynőjénél sem egyedülálló prelűd ez, gondoljunk csak a Billy Wilder filmként is legalább olyan ismert A vád tanújára. Hoppá! Ideje lenne újra elolvasnom… Na, mindegy, vissza a Cipruskoporsóra! Elinor Carlisle bűnössége nem lehet kétséges a bizonyítékok fényében. Láthatóan mind oka, mind eszköze, mind lehetősége volt meggyilkolni a gyönyörű Mary Gerrardot, aki – kis túlzással – elszerette vőlegényét. A halálos ítélet árnya már Elinor fekete hajára vetül, ám Lord doktor felkeresi a világ legtojásfejűbb magánnyomozóját, Hercule Poriot-t, s ezzel minden megváltozik. Poirot csak a könyv 100. oldala körül jelenik meg, hogy ezúttal nagyon visszafogottan, de hatékonyan tárja fel a gyilkosság elkövetésének mikéntjét. Agatha Christie minden nyomot megmutat nekünk, hogy versenyre kelhessünk a belga detektívvel, ám szokás szerint nagyon ravaszul megírt regényről van szó, így az álbizonyítékok és (cs)alibik tömkelege téveszti meg az olvasót, hogy a szürke agysejtjei könnyen összerakják a darabkákat egész képpé.

Elinor karaktere egyértelműen a legrealistább, nagyon szépen mutatja be a szerző a büntetőeljárásba belefásult, sorsát lassan már elfogadó és magát kissé bűnösnek is érző, törékeny, ámde büszke nőt. A másik kulcsfigura egyértelműen Lord doktor, aki bármi áron megmentené az éppen csak megismert Elinort, akár bűnös, akár nem. A karakterek jól kidolgozottak, olyan szokásos Christie-szerűen vastag, durva ecsettel lefestett embereket látunk magunk előtt. Roddy Wellmann számomra az egyetlen kakukktojás, Poirot róla a regény lapjain pozitívan nyilatkozik, de be kell, valljam, nem tűnt annak.

A történetben ott az írónő filozófiája is, amely a szerelem helyett a boldogságra, a romantikus fantazmagóriák helyett a gyakorlatiasságra hívja fel a figyelmet, ezek nyilván AC saját életéből levont következtetések…

Világos, hogy a Cipruskoporsónak továbbra sincs helye a Top 10-es AC listámon, mert minden pozitívuma mellett sem olyan zseniális, hogy a legerősebb Christie regényekkel felvegye a versenyt. Simán egy jó iparos munka a királynőtől, aki képes 260 oldalon nem pusztán egy csavaros gyilkosságot elénk tárni, hanem azt komoly lélektani tartalommal is megtölteni. Egy régi mondás szerint minden rettegi az időt, csak az idő rettegi a piramisokat, jelezve a kőmonstrumok időn átívelő tartósságát. Nos, az időt is legyőző piramisokhoz egyértelműen Agatha Christie is besorolható, mert bár ez egy 1940-es regény, de mai környezetben ugyanúgy megállná a helyét.

Az Európa Kiadó kötete esztétikus, tartós fűzött kiadásban látott napvilágot 2012-ben, melynek borítója ugyan kicsit olyan „nesze semmi, fogd meg jól”, de nem rossz, kellően komor, és visszavisz bennünket megszületésének korába. Zombory Erzsébet fordítása egy kicsit nekem itt-ott túl modern volt, ami nem passzolt a korhoz, de most újra belelapozva nem tudom, miért alakult ki bennem ez a benyomás.

Horváth Gábor

Az írás az Egy könyvtáros viszontagságai a XXI. század hajnalán blogjáról származik.

2019.11.02