127

Merülés a félelembe

Szilvási Krisztián újranéző filmkritikája

below-merules-a-felelembe-plakat

Merülés a titkokat elfedő, ámde felsíró lelkiismeret recsegő-kongó, éjsötét mélységeibe. A Merülés a félelembe nálam rögtön pluszponttal indít – ugyanis egy tengeralattjáróban játszódik. Engem lenyűgöznek ezek az emberi kéz által összetákolt fém-monstrumok, s akárha végigsimítanék egy jéghideg vastömbön, kellemes borzongással töltenek el.

Az új évezred beköszöntének táján a filmes vonulatok egyik áramlata a hajós-tengeralattjárós horror volt. David Twohy (Pitch Black, Riddick, Pokoli édenkert) is ezt az irányt célozta meg 2002-ben, azzal a pozitív kivétellel, hogy a Merülés a félelembe esetében nem a sztori a horror alárendeltje, hanem fordítva, a rémisztgetés a történeté. Valós problémán alapul a kiindulópont, hiszen a második világháborúban nemegyszer előfordult, hogy saját hajót vagy kórházhajót süllyesztettek el a tengeralattjárók. És a vízen-vízben úszó koporsókban nem lehetett elfutni a lelkiismeret marcangolása elől.

Nagyon jól indít a film (az akkori tapasztalt néző rögtön a két évvel korábbi U-571-re asszociálhatott), az érdeklődést pedig megkétszerezi, amikor kiderül, hogy a hajón a legénységen és a megmentetteken kívül van még valami „más” is. Persze nem fizikai értelemben, és ez nyugtalanítóbb: mintha egy Alien fészkelte volna be magát az egyik kabinba. Ugyanis mindig az a legijesztőbb, ami láthatatlan, megfoghatatlan. Tehát egyik részről van egy nagyszerű történet (a tisztek titkolni akarják tévedésüket, s azt, hogy ez a kapitány életébe került), másrészről pedig valami, ami a legénység életére tör. A baj csak az, hogy a film képtelen eldönteni, melyiknek szentelje a főszerepet. Puszta, értelem nélküli horrornak túl sok a mondanivaló, valós drámának túl sok a homályos irracionalitás. Ezáltal a film úgy himbálódzik hol balra, hol jobbra, akár a Tigriscápa (a tengeralattjáró neve) a rá hulló mélységi bombák tűzerejében.

Maga a rémisztgetés persze hatásos – hogy is ne lenne az, ilyen klausztrofóbiás kulisszák között? A folytonos szűk tér, az éles világos-sötét kontraszt és a rengeteg közeli felvétel ugyanazt műveli a nézővel, mint az oxigénhiány a legénységgel: izzadást, tág pupillákat, kapkodó lélegzetet. A leginkább pulzus-gyorsító effektek a hangok – a készítők jó érzékkel ismerték fel, ha teret adnak a természetes hanghatásoknak (fémek csikorgása, bálnák vonyító hangja, koppanások, léptek), az egekig lökik az adrenalin szintet. A néző csak kapkodja a fülét, és riadtan kérdezi magát: „Mi volt ez? Láttam ott valamit a sarokban?”.

Annak ellenére, hogy a történet tényleg dicsérni való, a karakterek nem kaptak hangsúlyos kidolgozást. Sajnos eléggé kétdimenziósak, nem válnak el élesen egymástól a jellemvonások. Nincsenek meg még azok az általában pokolba kívánt sablon-figurák sem, mint az akadályozó, az öreg róka, a hangadó és így tovább. Egyedül a babonás, szakállas katona visz némi színt az ugyanolyan karakterek halmazába. Ezek a szerepek nem is igényeltek nevesebb színészeket.

Ugyanakkor a Merülés a félelembe a vázolt hibák ellenére jó és izgalmas film. A cselekmény fő fordulata számomra meglepetés volt, általa sikeresen összeállt a történet mozgatórugója. Épp ezért jót borzongtam, bár igazán ki sem derült, minek a bosszúja vagy átka volt az, ami végül, néhány kötelező kivételtől eltekintve kiirtotta a legénységet. Amiért azonban igazán kár: a sablonszerű befejezés. De legalább nem akar többnek látszani a film (még az ötletes sztori ellenére sem), mint ami valójában.

Szilvási Krisztián

2019.10.31