94

Alan Moore – Ian Gibson: Halo Jones balladája

Képregénykritika

alan-moore-ian-gibson-halo-jones-balladaja

Annak ellenére, hogy borítékolt a bizalom Alan Moore képregényt látva, kicsit tartottam a nyolcvanas években íródott, sci-fi alapvetésnek tartott Halo Jones-tól. Nem beszélve arról, hogy gyakorlatilag már minden munkáját csúcsremeklésnek mondja az utókor – de nem ironizálok, nagyjából én is, Moore a kánon része, pipa.

Ráadásul a felpörgött hazai kiadás miatt könnyű lecsekkolni, a Watchmen, a V mint Vérbosszú, a From Hell, a Különleges úriemberek szövetsége, a Mocsárlény mind elérhető könyvesboltokban vagy webshopokban, és most a Halo Jones-szal egy időben, szintén a Fumaxtól a Britannia Kapitány is kijött, és még nincs vége.

Fontos előrevetni, hogy Moore erőssége nem valamiféle szépírói stílusban keresendő, hanem azon képességében, hogy amit a világból, a társadalmi felépítményből mélység-élességgel lát, azt magától értetődő evidenciaként képes tálalni. Ügyesen szőtt, akciókat sem nélkülöző, de komótosan építkező, és mélylélektanilag is hiteles sztorijait olvasva az ember rendre elcsodálkozhat, hogyan képes mindig ennyire reálissá tenni a figurákat, a helyzeteket és a környezetet, miközben kizárólag alternatív valóságokban járunk. Úgy épít világokat, hogy akkor is ismerős minden, amikor épp a kozmosz túlfelére vetődünk – mintha épp a környezetünk hülyeségeit szemlélnénk; de meg is fordíthatjuk: a hétköznapi emberben lakozó sötétség pont úgy képes elnyelni a fényt, mint a legtávolabbi fekete lyuk. Rudolf Steiner, az antropozófia atyja valahogy így fogalmazza meg ezt: „Nincs olyan rossz és gonosz a világban, ami ne lenne meg minden egyes emberben – valamilyen mértékben”, Moore pedig egyértelműen mindebből arra koncentrál, hogy ezt részletekbe menően, húzós történetekbe és társadalom-kritikai tablókba ágyazva érzékeltesse. Ezt a „valamilyen mértékbent” minden munkájánál az adott mű egészére alkalmazza: kaland-képregény esetén (Különleges úriemberek szövetsége) a hangvétel pasztellesebb, míg szuperhős történet (Watchmen) és disztópia (V mint Vérbosszú) alkalmával már kevesebb a kímélet az embertelenség és a hatalmi visszaélések ábrázolásában. Amikor pedig a legszéléig merészkedik, mondjuk sorozatgyilkos archetípus megfogalmazásban (From Hell – A pokolból), akkor a gonosszal való szembesülés a lehető legkényelmetlenebb közelségbe kerül, az elviselhetőség határait feszegetve. Sci-fit, sőt, jó világábrázolású és fontos kérdésekre reflektáló sci-fit viszont sokat láthattunk és olvashattunk már a nyolcvanas évek óta, köztük olyasféléket is, amelyek Moore asztala, így a kérdés tehát prózai: egyáltalán működőképes-e még a Halo Jones, vagy eljárt felette az idő? A rövid válasz: működik, méghozzá több szinten. A sci-fi réteg, azaz a felfestett világ, ahogy fentebb már említettem, valószerű és hiteles kulisszát nyújt a benne mozgó figuráknak, akik pont olyanok, mint mi mindannyian: esendők, hivalkodók, kényelemszeretők, potyalesők, megúszásra játszanak, és alig tudják leplezni agresszív ösztöneiket.

Ha már itt tartunk: Halo Jones a Broncs nevű gigantikus jövőbeli nyomornegyed lakója, abszolút átlaglány, aki barátnőivel próbál túlélni, munkát és szórakozást találni ebben a kaotikus városdzsungelben, de legfőképpen a kiutat keresi ebből a majdnem hermetikusan zárt rendszerből. Egy olyan élettérben, ahol a plázába eljutni külön túlélés-gyakorlat, ahol a zenész barátnő befelé-zombulásban keres megváltást, és meglehet, hogy a robotkutya értelmesebb a legtöbb szerves lénynél, és ahol a legközelebbi álláspiac is szinte elérhetetlen a gettólakók számára, nem is marad más perspektíva a nyughatatlanabbak előtt, mint a meglépés az első adandó alkalommal. Nem akarok többet elárulni a történetből, mint a fülszöveg, így elég is annyi, hogy Halo Jones kipróbálja a luxusűrhajón való hoszteszkedést, majd a hadsereg nyújtotta lehetőségeket, de a leg-lényeg úgysem a külső történések sora, hanem a megélések és a kapcsolódások sorshálója, amik mögött a kis- és nagy-közösségek, főleg a már jelzett társadalmi tablók is éles kontúrokkal rajzolódnak ki. Aki figyeli a mai sci-fi trendeket, észlelheti, hogy felerősödött újra az a vonal, amiben a tudomány és technika gyakorlatilag csak érdekessé tevő kulissza a lényeg köré: az ember és az emberi kapcsolatok alig-fenntarthatósága alapjáraton és a megváltozott környezetben. Bármilyen messzire elkalandozhatunk, de ha nem foglalkozunk azzal, ami elemi szükségletünk lenne, és nem oldjuk meg lelki bajainkat éppúgy, mint rendezetlen viszonyainkat, akkor akár el se induljunk. Moore ugyanezt alkalmazta már évtizedekkel ezelőtt, ám őt a korunkat meghatározó hollywoodi szemlélettel szemben kicsit sem érdekli a giccs, a pátosz és a nézősimogatás; az ő kérdései és válaszai valahol a cinizmus, a végletesség, az egyéni és társadalmi bekorlátozottság és a sürgető szabadulni vágyás metszéspontjában lelhetők fel.

Mindvégig azt érezhetjük, hogy Halo Jones igazából csak sodródik az univerzumban, ámbár azért mindig meghozza döntéseit, valójában évekre beágyazódik ő is a soron következő élethelyzetekbe, pont úgy, ahogy bárki más. A különbség mindössze annyi, hogy ő tényleg lép döntéshelyzetekben, pedig nála is ott az elodázó reflex. De nem kell megijedni, szó sincs itt olcsó és nyílt színi filozofálgatásról, minden ilyesmi karakterekbe, cselekménybe és helyzetekbe van csomagolva, az akciók felerősödő tempóban bomlanak ki nagyjából nullpontról startolva (hosszú expozícióban érzékeltetve a broncsi szupergettó posványát), miközben néha pont a közéjük ékelt hétköznapi pillanatok és hálóterekben játszódó barátnős beszélgetések a legérdekesebbek.

És mivel képregényről van szó, beszéljünk a vizuális oldalról is. Ian Gibson rajzfilmszerű, de részletes, sűrűre hangolt és szellemességekkel teli, sőt néha már karikatúrába hajló világa nagyon passzol Moore éjfekete humorához. Ráadásul, mint Moore előszavából megtudjuk, Gibson teljes elánnal részt vett a történet világának megalkotásában, évekkel korábban kitalált például egy eszperantószerűen használható alternatív nyelvet, aminek kifejezései gyakran felbukkannak az angol mellett Broncs utcáinak felirataiban, de sok egyéb apró ötlettel is hozzájárult a nagy egészhez. Ezenfelül nagyszerűen tud „színészt vezetni”, azaz karaktert ábrázolni, mindig a cselekmény és az érzelmi állapotnak megfelelően, nála nincsenek megúszós sablonarcú panelek, mint sok mainstream képregényben, és a beállításai is nagyon látványosak. És persze tényleg zseniálisan rajzol nőket, ezt Moore kétszer is hangsúlyozza bevezetőjében. Ian Gibson egyébként ezen klasszikus mellett Judge Dredd és Robo-Hunter munkáiról a legismertebb.

A 208 oldalas keménytáblás kiadvány a teljes sorozatot tartalmazza felújítva és kiszínezve, de messze ne ez legyen a fő érv az elolvasására. Itt pedig bele is tudunk pillantani.

Rácz Mihály
Forrás: langologitarok.blog.hu

2019.10.29