Nincsenek súlypontok, még zene sincs, sőt közelképek is alig, hiszen tisztes távolságtartás uralja az egész mozit. Ehelyett van igencsak részletgazdag valóság és olyan költői képek, hogy gyönyörűség nézni. S mindez fekete-fehérben, hiszen 1971-ben járunk Mexikóváros Roma kerületében, a rendező gyerekkorának helyszínén és idejében. A színek mellőzésétől, valamint az autentikus részletektől az egész film úgy fest, mintha a 70-es években készült volna.

Története szinte nincs is a mozinak, egy felső-középosztálybeli sokgyermekes család (Cuarón családja) és egyik cselédjük (Cleo) életének egy évét mutatja meg. Csendes film egy éppen széteső családról, valamint a saját problémájával küzdő szolgálóról. Hétköznapi tragédiák, hétköznapi örömök, hétköznapi bánatok, s mindenekelőtt hétköznapi küzdelmek, melyek hátterében – mindenféle ítélkezés nélkül – kaleidoszkópszerűen felvillannak a korabeli társadalom jellegzetességei. Cuarón legszemélyesebb filmje, melyet nemcsak írt és rendezett, de ő állt a kamera mögött, és részt vett a vágásban is.

A Roma megkérdőjelezhetetlen mestermű, egyszerűsége és költőisége megteremti azt a bensőséges intimitást, mely egy önéletrajzi ihletésű szerzői film elengedhetetlen feltétele, sajátos képalkotása biztosítja az egyediséget, s mindezzel Alfonso Cuarón Fellini és Bergman nyomdokaiba lépett. Most már egyértelműen kiderült, hogy a mexikói rendező a legkülönbözőbb műfajokban is képes minőséget alkotni. Nem véletlen, hogy moziját 10 kategóriában jelölték Oscar-díjra, amelyből hármat díjra is váltott (legjobb rendező, legjobb operatőr, legjobb idegen nyelvű film), hogy elhozta az Arany Oroszlánt mint legjobb film és legjobb rendező, és bezsebelte a New York-i Filmkritikusok három díját is. Ráadásul ez a leggyönyörűbben fényképezett film, amit valaha is láthattunk, tele finom szimbolikával.

tmoni