75

Nosztalgiának nem rossz

El Camino: Totál szívás – A film – filmkritika

el-camino-breaking-bad-film

A Breaking Bad minden idők egyik legjobb sorozata volt, főleg, ami az új hullámot illeti; annak a sztorinak azonban 2013-ban vége lett. Most, hat évvel később kaptunk még egy kétórás ráadást a Netflix-től, amelyben Jesse Pinkman története részesül egy kis lezárásban. Az ötlet nem rossz, de sajnos nem fogjuk hanyatt dobni magunkat az élménytől. A néző leginkább úgy érzi magát, mintha egy nagyon luxus vacsora után még hozzávágtak volna egy olcsó desszertet, aminek az íze ismerős volt, és talán jól is esett, de közelében nem volt a főfogásnak.

Vince Gilligan közel áll a zseni kategóriájához, mert nemcsak a Breaking Bad-et köszönhetjük neki, hanem az X-aktákat és a Better Call Saul-t is, ami az anyasorozat egyik spinoff-ja, és néha lazán megugorja elődje szintjét. Gilligan azonban, úgy látszik, szeretett volna még egy elköszönést intézni Jesse Pinkmanhez, így megírta és meg is rendezte ezt az El Camino-t. A film első látásra csupán annyit csinál, hogy alaposan kiszolgálja a fan-service-t egy rakat utalással meg easter-eggel, miközben ugyanazt a minőségi hangulatot kapjuk. Azok, akik nem látták végig a sorozatot, nem is nagyon fogják érteni, hogy mi történik, vagy inkább nem tudnak majd mit kezdeni a történések jelentőségével. A sztori annyit kíván bemutatni, hogy mi történt a rá következő rövid időben Jesse-vel, miután Walter White kiszabadította őt; hogyan szerez pénzt ahhoz, hogy eltűnhessen, és új életet kezdhessen. Ebben persze lesz némi izgalom, akció és pár apróbb csavar. Eközben párhuzamosan kapunk egy csomó flashbacket, amiben sok fontos karaktert újra felvonultatnak, és Jesse-vel való kapcsolatukhoz adnak hozzá egy kis pluszt, hogy jobban érthessük a karaktert. Leginkább azt kívánják bemutatni, hogy ennyi áldozat és megpróbáltatás után is, hiába keményedett meg kívülről a srác, mélyen ugyanaz a jólelkű kölyök maradt.

Azonban hiába csodásak a képek, hiába járunk megint térdig Albuquerque félsivatagos nosztalgiájában, nem érezzük már a crystal meth csalogató illatát. A tempó nem rossz amúgy, a poénok is befértek, pontosan ugyanabban az abszurd humor köntösben, amit imádtunk a sorozatban, és tényleg mosolyra húzza a szájak szélét a mellékkarakterek viszontlátása. A Breaking Bad egyik nagy csodája ugyanis az volt, hogy rohadt kemény és emlékezetes szereplőkkel pakolták tele. Viszont eltelt hat év, és emiatt néha pofára esik a sorozat a kivitelezésben. Aaron Paulnak már sokkal felnőttebb feje van, pedig a sztori ott folytatódik pontosan, egy másodpercet sem veszítve, ahol elköszöntünk tőle. Emellett aki a legjobban kilóg a sorból, az Todd (Jesse Plemons), aki a Fargo óta már meglehetősen testesebb lett, így inkább nevetséges egy kicsit őt így újra látni.

Aaron Paul-nak az volna a feladata, hogy elvigye a hátán az egész filmet, a színész azonban erre nem képes maradéktalanul. Egyértelmű, hogy élete szerepét a Breaking Bad adta számára, amit jól formált meg, illett hozzá ez, de nem egy színészóriás. Kedveljük, sőt imádjuk őt, de karrierjén is látszik, hogy sok babér nem terem számára. A Breaking Bad óta játszott egy viszonylag rossz sorozatban (The Path), szinkronszínésze egy mellékkarakternek a BoJack Horseman-ben, és főszerepet csak a nagyon gyenge Need for Speed filmben kapott. Jesse Pinkmanként hiteles volt, de inkább csak nagyon jófej férfi a közönség szemében.

Az El Camino kevés lett volna mozivászonra, és szerencsére annyira nem lő mellé, hogy elrontsa a sorozat emlékét, de nem is ad hozzá sokat. Jesse Pinkman kálváriája kőkemény volt, és a film is minőségi darab, mert az alkotók ahhoz túl tehetségesek, hogy ezt elbaltázzák, de végeredményben egy kicsit fölösleges volt ezt az egészet leforgatni, viszont egy kis nosztalgiának nem rossz.

Sz. Ági
Forrás: langologitarok.blog.hu

2019.10.25