68

A Magyar Operett Napja

Ősze Mária írása

kalman-imre-lehar-ferenc

2002 óta, a Budapesti Operettszínház és a Musica Hungarica Kiadó kezdeményezésére október 24-dike a Magyar Operett Napja. Miért erre az időpontra esett az ötletgazdák választása? A válasz nagyon egyszerű: az operettvilág két világhírű magyar komponistájához köthető a dátumhoz: Kálmán Imre 1882. október 24-én született, Lehár Ferenc pedig 1948. október 24-én hunyt el.

A magyarországi operettjátszás fellegvárának számító, kapuit 1923-ban megnyitó Budapesti Operettszínházban ezen a napon nagyszabású gálaműsor keretén belül díjazzák legjobbjaikat az Évad operett színésze, az Évad musical színésze és az Évad legígéretesebb ifjú művésze kategóriákban.

Az operett műfaja végső formáját a 19. század közepén Párizsban nyerte el: az első operetteket ugyanis két francia zeneszerző, Hervé (1825-1892) és Jacques Offenbach (1819-1880) komponálta. 1870-től használták „az újonnan kialakult vidám, zenés, szórakoztató színpadi műfaj” megnevezésére az operett kifejezést. Az operett „könnyed dallamvilággal átszőtt, rendszerint szerelmi történet, sok humorral, vígjátéki, olykor frivol, máskor édeskés elemmel fűszerezve”. A művekben „a cselekmény fonala prózai dialógusokban bontakozik ki, ezekhez kapcsolódnak a zenei tételek (nyitány, belépő, dal, kuplé, együttesek, a felvonást záró finálék) továbbá a táncjelenetek. Szintén az operettekre jellemző sajátosság, hogy „sok bonyodalom után, általában szerencsés megoldásban zárulnak”.

Az operettnek három fő irányzatát különböztetik meg: a francia, az angol és a bécsi operettet. Ez utóbbi számos elemében eltér a francia változattól: például a történet „nem olyan kíméletlenül ironikus és politikus”, zenéjére sem „a fanyar szatirikus motívum, hanem inkább az édes-ábrándos dallamosság” a jellemző, és „a táncban pedig nem a kánkán, hanem a keringő uralkodott”. A bécsi operetthez sorolják a magyar szerzők műveit is, annak ellenére, hogy sokak szerint ezt egy teljesen önálló irányzatnak kellene tekinteni, mivel a 20. század elején kialakuló „magyar stílusú” operettre sajátos dramaturgiai szabályok, jellegzetes szerkesztésmód jellemző. Ezért találóbb, ha osztrák-magyar operettről beszélünk.

Magyarországon 1860. szeptember 23-án játszottak először operettet magyar nyelven, a Nemzeti Színházban mutatták be Jacques Offenbach Eljegyzés lámpafénynél című művét. Ezzel az előadással indult útjára magyar nyelven az operett. Budapesten az 1880-as évek elejéig – politikai okokból – inkább a francia zeneszerzők darabjai voltak népszerűek. A 19. század utolsó évtizedeiben a színházba járó magyar közönséget azonban már meghódították Franz von Suppé (1819-1895), ifjabb Johann Strauss (1825-1899) és Carl Millöcker (1842-1899) nagy sikerű operettjei is. A 20. század kezdetére azonban lezárult a műfaj fenti szerzők fémjelezte első, ún. aranykora.

Azonban, amikor „Európa nyugati felén az operett válságba került, akkor fedezték fel Kelet-Közép-Európában, jelesül Magyarországon a műfaj szépségét, közérthetőségét, népszerűségét. Ez lett az operett újjászületésének korszaka, másképp az operett ezüstkora”, ebben az időszakban vált „az Osztrák-Magyar Monarchia az európai operett játszás központjává”. Az operetteknek ezt a felvirágoztatását elsősorban azoknak a magyar zeneszerzőknek köszönhetjük, „akik ötletes, újító fantáziával, igényes, színvonalas muzsikával, nagy szakmai fegyelemmel sikeresen ötvözték a bécsi „könnyű” zenét a magyar népies műdallal, létrehozva ezáltal egy sajátos magyaros hangzásvilágot”.

A műfaj kezdeteitől fogva Magyarországon is számos zeneszerző próbálkozott operett komponálással, de az első nagy sikerű magyar operettet, Bakonyi Károly (1873-1926) – Martos Ferenc (1875-1938) – Huszka Jenő (1875-1960) Bob herceg című művét Budapesten a Népszínházban 1902. december 20-án mutatták be. A Bob herceget a közönség szűnni nem akaró vastapssal fogadta, a siker az alkotók minden előzetes várakozását felülmúlta. A közönség egy eredeti művet és magyaros zenét várt, amelyet meg is kapott, annak ellenére, hogy a történet Angliában játszódik. A Bob herceg dallamai ugyanis egyáltalán nem hasonlítottak a korábbi művekre, Huszkának sikerült „magyaros motívumokkal ötvöznie a nemzetközi operett zenei világát”. „A kritikusok többsége és a nézők jelentős része úgy fogadta, mint unikális, speciálisan magyar, könnyed darabot, amely szakít végre azzal a hagyománnyal, hogy külföldi mintákat másol, rájátszva a francia sikerekre, a francia és osztrák operett dallamaira.” A Bob herceg volt az első magyar operett, amelyet külföldön is bemutattak. 1905. szeptember 22-én játszották először a bécsi Theater an der Wienben.

Az operettjátszás új, ún. ezüst korszaka kezdődött a magyar Lehár Ferenc (a képen jobbra) színre lépésével. A Victor Léon (1858-1940) és Leo Stein (1861-1921) szövegére írott A víg özvegy című Lehár-operettet a Theater an der Wienben 1905. december 30-án mutatták be. Ez a darab volt „az első modern 20. századi operett, amely óriási hatással volt a műfaj további fejlődésére”. A víg özvegy egyrészt kapcsolódott a korábbi nagy komponisták munkássághoz, másrészt azonban számos új elemet, vonást tartalmazott. Olyan nyelven szólt, amelyet mindenki megértett, olyan zenei és irodalmi kódokat tartalmazott, amelyeket a korszak nézői képesek voltak befogadni és megfejteni, a színpadon olyan világot mutatott be, amelyet a nézők is ismerhettek. Ezeknek a követelményeknek feleltek meg kezdetben Lehár Ferenc, később pedig Kálmán Imre operettjei is. A művek történetei nem tértek el jelentősen a korábbi történetektől, de zenéjükben sikeresen ötvözték „az operett nemzetközi zenei világát az Osztrák-Magyar Monarchia különböző népeinek zenéjéből vett motívumokkal és a divatos könnyűzenei irányzatokkal”. Másik, napjainkig óriási népszerűségnek örvendő operettje A mosoly országa, amelynek ősbemutatóját 1929. október 10-én a berlini Metropol-Theaterben tartották.

Kálmán Imre (1882-1953, a képen balra) a budapesti Zeneakadémián tanult zeneszerzést. Első, rögtön sikeres operettjét 1908. február 22-én mutatták be a Vígszínházban Tatárjárás címmel. A bécsi premierre nem egészen egy éven belül került sor, a világsikert arató darabot még Afrikában és Ausztráliában is játszották. A világhírnév következtében Kálmán Bécsbe költözött, de magyar állampolgárságához továbbra is ragaszkodott.

Talán a legnagyobb sikerét A csárdáskirálynő című operettjével aratta. Kálmán Imre Leo Steinnel és Jenbach Bélával (1871-1943) 1914 tavaszán kezdett hozzá legújabb operettjének a megírásához. A Die Czardasfürstin ősbemutatóját 1915. november 17-én tartották a bécsi Johann Strauss Theaterben. A Csárdáskirálynő óriási sikert aratott, a háborús időszakban a nézők el akartak feledkezni a gyászról és a harctéri hírekről, éppen ezért nevetni, szórakozni, kikapcsolódni vágytak, miközben egy fordulatos, ötletgazdag, valamint dallamos operettet néztek. A Csárdáskirálynő sikerének titka egyértelműen a zseniális muzsika, amelyben Kálmán Imre „a budapesti operett minden találmányát, trükkjét felhasználva, hamisítatlan orfeumi egyveleget komponált a pikáns párizsi sanzonból, az édes bécsi valcerből és a stilizált pesti cigányzenéből”. Kálmán az operett zenéjében felhasználta a tipikus magyar táncot, a csárdást is, amely „végigkíséri az egész darabot”. A Budapesti Hírlap beszámolója szerint a Die Czardasfürstin zenéje „csupa vérforraló magyar ritmus, magyar nóta, csillogó hangszerelés”. A mű „legnagyobb érdeme, hogy a magyar népdal bűvös hangulataival, lüktető szilajságával frissíti fel az operettet, amelynek vérkeringése már elernyedt... az édeskés bécsi szentimentalizmustól”.

Másik világsikerét, a Marica grófnőt (Gräfin Mariza) 1924. február 28-án mutatták be a Theater an der Wienben. Maga Kálmán így nyilatkozott a mű zenéjéről: „A muzsikában még inkább kidomborítottam a magyar elemet, mint azt addig tettem. Valami szilaj, fanyar hangulat vonul végig a melódiákon. Az egész keserű magyar sorsot próbáltam megérzékíteni benne.”

A két világhírű magyar komponista mellett a 20. század első évtizedeiben „kivirágzott” a budapesti operett is. Olyan jeles alkotók, mint Huszka Jenő (1875-1960), Jacobi Viktor (1883-1921), Kacsóh Pongrác (1873-1923), Szirmai Albert (1880-1967) léptek színre, akik már Zeneakadémiát végzett zeneszerzők voltak. Mellettük kiemelkedő operett komponistának számítanak Ábrahám Pál (1892-1960), Eisemann Mihály (1898-1966), Fényes Szabolcs (1912-1986) és Zerkovitz Béla (1881-1948) is. Egészen napjainkig újra és újra nagy sikert aratva tűzik műsorra a teátrumok a következő magyar operetteket: Viktória, Bál a Savoyban, Egy csók és más semmi, Én és a kisöcsém, Fekete Péter, Maya, Bob herceg, Gül baba, Lili bárónő, Leányvásár, Sybill, János vitéz, Mágnás Miska, Csókos asszony. Számos közülük igazi magyar alkotás, zenéjük gyakran eltér a francia és bécsi muzsikától, jellemző rájuk a folklorisztikus dallamvezetés és hangulat.

Az operett volt az a színházi műfaj, amely társadalmi rangtól függetlenül minden népréteget bevonzott a színházakba. Egy-egy előadást ugyanúgy megtekintettek az arisztokrácia tagjai, mint a cselédek. Egyaránt népszerű volt „a művelt nagypolgárság és értelmiség, sőt a muzsikusok, a művészek és az írók körében is”. A 19. század közepétől egészen napjainkig igazi népszínházi műfajnak számít az operett.

Ősze Mária

Felhasznált irodalom: Winkler Gábor: Operett I-II.; Gajdó Tamás: Marica grófnő; Katona József: Az operett világa; gyoriszalon.hu; hungarikum.hu; hungarikum.hu; www.gyoriszalon.hu

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép.

2019.10.24