246

Mint a tévében a sorozatok

Tankcsapda: Liliput Hollywood – zenekritika

tankcsapda-liliput-hollywood

Megmondom őszintén, még a lemezmegjelenés előtt gyönyörűen megírtam fejben, hogy milyen rossz is az új Tankcsapda-album. Tényleg, minden sorra büszke voltam, és nem, nem azért húztam le előre, mert a zenekar mindent alulmúlva egy videóban a nevemmel és a Down-szindrómásokkal viccelődik, hanem mert az egészen korrekt, 2014-es Urai vagyunk a helyzetnek album után semmi jót nem tettek le az asztalra. Persze, csak ha a szintén korrekt, 2016-ban kijött Dolgozzátok fel! lemezt nem számítjuk, de ugye nem számítjuk, mert azon nincs saját dal, most meg azokról beszélünk.

Merthogy 2014 óta volt ugye a késői Tankcsapda-mércével mérve is értelmezhetetlen, country-utánérzésű, közhelyekkel teli Alföldi gyerek, majd tavaly a Vagyok olyan szemét, ami egyszerűen szólva egy nagy zagyvaság, még ha ők próbálták is úgy beállítani, hogy akinek nem tetszik, az nem érti ezt a lopkodós poént, a zenekar nevének betűzve énekléséről meg inkább ne is beszéljünk.

Aztán most jöttek az új dalok, melyek ugyan emelkedést mutattak színvonalban, annyira viszont mégsem, hogy a negatív prekoncepcióim elszálljanak. A Szevasz öcsém ugyanis a rendkívül kínos reklámvideót nem is számítva kicsit a Vagyok olyan szemét összevisszaságát idézi, de ha konkrétabban elemezni akarom, akkor van benne leállós, szövegmondós rész, kapkodós punk, meg némi umca-umca is, nem áll össze egy egésszé a dal, plusz elég rossz hallani Lukácstól a „biztos úr-piszkosul” rímpárt. A nemrég megjelent, lemeznyitó A világ posztol már egy fokkal jobb ennél, még ha konkrétan le is nyúlták Ozzytól az I Donʼt Know riffjét, de itt is bejön az engem mindig zavaró eee-zés Lukácstól, akitől ráadásul itt azt halljuk, szintén rímpárban, hogy „digitális válság-rizskásád,” amitől az egyik kollégánk azt hitte, hogy be van még rúgva, és félrehallotta, de nem.

Szóval így jött el a szombat, amikor is éppen tankoltam Gyöngyösön, és meglepődve vettem észre, hogy ott a CD és pendrive, pedig csak két nap múlva jelenik meg hivatalosan. Szinte úgy éreztem magam, mint mikor még előre megkaptam a lemezüket, de valamiért ilyen utoljára 2009-ben történt.

Szóval kezemben a lemez, nézegetem a kasszától kifelé menet, hogy mi a nyavalya van hozzácsomagolva, aztán kibontás után kiderült, hogy egy rajzolt poszter az, amit általában a booklet helyére hajtogatnak be, de ez a Tankcsapdánál most rendhagyó módon nem így van. Hogy miért, azt nem tudom, mert más is jött már ki ilyen lentikuláros, 2D-s borítóval (tudjátok, amikor billentés hatására mást látok a képen), de ők a bookletet is beletették a tokba. Mindegy, itt külön van, bele sem tudod szuszakolni utólag sem, el is kezdett hánykódni a kocsiban jobbra-balra. És ha már borító, egyrészt jól lenyúlták a GTA videójáték grafikáját, tematikáját ezzel a gengszterkedéssel, másrészt nem értem, Sidi miért Slash-sé változik a billegtetésben, és miért nem Zakk Wylde-dá, bár ha jobban belegondolok, akkor úgy nem igazán kellett volna semmit átrajzolni a figurán, maximum a gitármintát. Na de ennyit erről, jöhet a zene!

tankcsapda-liliput-hollywood

A zene, amit rossznak semmiképpen nem mondanék, viszont jónak sem. Vannak kilengések mindenfelé, mert a nagyon semmilyen, lírázós Ülj le mellém inkább rossz, mint jó (bár ezt koncerten mókásan össze lehet majd kötni a Mennyország touristtal), ráadásul itt sem tudták eldönteni, hogy most akkor akusztikus dalolás menjen, vagy kicsi bulikázás, szóval van benne kapkodás is a biztonság kedvéért. Aztán van felfelé kilengés is, mint a Pattanások és szemüvegek, ami a zenekar punk múltját villantja föl, némileg a Prosectura segítségével, és szerencsére ide nem tettek be semmiféle oda nem illő váltást, sodor a dal rendesen, plusz a szöveg is jó, könnyed, poénos. Aztán pozitív még a Hívjuk inkább úgy teljesen jó refrénje, bár az akusztikus rész miatt az összkép itt is inkább unalmas. Viszont a legjobb dal a Nincsenek szavak, ami egyrészt elég tragikus lezárása az albumnak, megemlékezve a zenekar halálra gázolt rajongójáról/barátjáról, másrészt valamennyire megidézi azt, amiért régen szerettem a Tankcsapdát, amikor még Lukácsnak volt mit mondania.

Mert ma már általánosságban olyan, mintha nem lenne, mintha elfogyott volna az ihlet, és ez jellemző az ezredforduló utáni összes Tankcsapda-lemezre. Az Urai vagyunk a helyzetnek albumra némileg visszatért, az az anyag elég dühös lett, de pont emiatt hallgatható is. Szerencsére ez a most megjelent Liliput Hollywood nem zuhan vissza a Rockmafia Debrecen szintjére, de ez nem vigasztal majd senkit, akik a régi időket sírják vissza, magamat is ideértve. Nekem viszont olyan ez a mai Tankcsapda, mint a kereskedelmi tévékben a sorozatok: vannak jobb, rosszabb részek, de igazából csak a reklám miatt léteznek. (2,5/5)

Dankó Gábor
Forrás: langologitarok.blog.hu

2019.10.19