2643

Szürreális valóságkeresés

Egy makulátlan elme örök ragyogása – filmajánló

Az emberi érzelmekről tesz fel alapvető kérdéseket Charlie Kaufman és Michel Gondry 2004-es alkotása, az Egy makulátlan elme örök ragyogása. Egy szolid és gátlásos fiú (Jim Carrey alakítja meglepő hitelességgel) és egy vagány és közvetlen, de kissé labilis lány (Kate Winslet) nem hétköznapi történetén keresztül a halhatatlan szerelemről mesél a szürreális és néhol szívbe markoló művészfilm.

„Mily boldog az, ki feddhetetlen. / A világ is feledi, ki elfeledte már. /Ez a makulátlan elme örök ragyogása! /Az ima meghallgatásra lel, s a kívánság lemondásra.” (Alexander Pope)

A különleges világot ígérő cím: Egy makulátlan elme örök ragyogása – az angol Alexander Pope költeményének, az Eloisa to Abelard-nak 209. sora. És a film bár nagyon is mai nyelven, mégis a mottóul szolgáló idézet szellemében beszél a szerelemről. Hol fájdalmasan realista, hol pedig átlépve a realitás határait az örökkévalóság felé tapogatózik.
Létezhet-e örök szerelem? Harcba szállhatunk-e a mindent maga alá gyűrő idővel? A film a képzelet világához nyúl. Talán olyan mélyen rejlik a válasz, hogy nincsen más út. A lélek labirintusában lépkedünk tétován a főhősöket követve, miközben a sokak számára ismerős, kiábrándító szituációkkal szembesülünk.

A forgatókönyv alapját az a tudományos-fantasztikus elképzelés adja, hogy létezik egy olyan eljárás, melynek segítségével az ember töröltetheti agyából a nemkívánatos emlékeket. A módszer következményei fájón ébresztőek, és nem kímélik magát a feltalálót, Dr. Howard Mierzwiakot (Tom Wilkinson) és munkatársait (Kirsten Dunst, Mark Ruffalo, Elijah Wood) sem.
A főszereplők Joel (Jim Carrey) és Clementine (Kate Winslet) két szélsőségesen eltérő személyiség, mégis amikor megpillantják egymást a kihalt tengerparton, azonnal erős vonzalmat éreznek a másik iránt. De hogy keveredtek egyáltalán oda? Mit keresnek ebben a hidegben Long Islanden? A film időbeli és térbeli korlátokat könnyedén átlépve vezet minket a zavaros emlékek kusza ösvényein. És ha jól figyelünk, lassan összeállhat a kép. Érdemes türelmesen kivárni, mert amit mutat, az egészen különleges.

A londoni Time Out így összegezte meglátásait: „A félelmetes Gondry/Kaufman/Carrey alkotói tengely káprázatos szépséget és a kissé összezavarodott, saját belső ösvényein járó elme egzisztenciális szorongását ötvözve ejt minket egyik ámulatból a másikba, kifejezve egy összetört, de reményteli szív önvédelmi amnéziájának allegóriáját.”
Igazán az teszi időtállóan izgalmassá és értékessé a filmet, hogy ilyen fajsúlyos kérdésekre keresi a választ: Kik vagyunk valójában? Mi a legbelső, eltörölhetetlen valóságunk?
Ritka, hogy egyetlen alkotásban igyekeznek megjeleníteni a mulandó, kitörölhető és a halhatatlan, örökkévaló embert, a változó földi és a változatlan égi szerelmet. Talán e kettő feloldhatatlannak tűnő feszültségéből fakad Gondry mozijának szürrealizmusa.

A művi emlékezetvesztés elgondolkodtató ellenpontja, hogy Platón szerint a szerelem a visszaemlékezés, a szellemi fejlődés lehetősége. Mert a szerelmesek az elveszített és újra vágyott tökéletességet pillantják meg egymásban lelki szemeikkel. Ezt az ideát érinti meg az Egy makulátlan elme örök ragyogása. És talán minket is arra késztethet, hogy megvizsgáljuk önmagunkat, mennyire élünk a súlyos nehézségekkel és egyedülálló szépséggel egyaránt kecsegtető eséllyel.

Szabados Éva

A film trailere itt tekinthető meg.

2015.01.09