Horn Ildikó: Báthory István

Horn Ildikó Báthory István című könyve az erdélyi fejedelemség születését, valamint Báthory Istvánt mutatja be, aki erdélyi fejedelem és lengyel király is volt egyben. Mivel nem tudott egyszerre több helyen lenni, az erdélyi birodalmat bátyjára, Báthory Kristóf vajdára bízta.

A kötetből először is megtudhatjuk, hogyan emelkedtek fel a Báthoryak, ill. milyen ágai voltak a családnak (szaniszlófi, ecsedi, somlyói). Aztán megismerhetjük Báthory István ifjúságát, tanulmányait, útját a lengyel trónra, Habsburg riválisát, valamint a lengyel állam jogrendjét (liberum veto, nemesi köztársaság, melynek lényege, hogy bármely képviselő valamely határozat végrehajtása ellen tiltakozzék, s ezzel a javaslatnak törvénnyé válását megakadályozza). Betekintést nyerünk a szenátus és a szejm (országgyűlés), valamint a lengyel arisztokrácia világába (Zborowskiak, Zamoyskiak) és a királyi házasságba (Jagelló Annával). Nyomon követhetjük az uralkodó hatalmának kiépítését, megismerkedhetünk a monarchikus hatalomról való felfogásával, és azt is megtudhatjuk, hogyan törte le Gdansk városának ellenállását.

Egykori szövetségeseire is lesújtott, amikor szembefordultak vele, kivégzésekkel torolta meg. Nevéhez fűződik a hadsereg megszervezése és fontos pénzügyi reformok, de kiemelkedő volt a kultúra iránti elkötelezettsége is. Tudott nagylelkű lenni ellenségeivel szemben is (pl. Balassi Bálint), sőt az erdélyi politikus és hadvezért, Bekes Gáspárt megnyerte magának: megbízható támasza lett. Hangsúlyozta hű katolikus mivoltát, így javított a pápasághoz való viszonyán, s ez szükséges is volt, miután XIII. Gergely a Habsburg jelöltet támogatta helyette a lengyel trón elnyerésében. A pápai levelek iránti tiszteletet látványosan demonstrálta: az írást megcsókolta. Igyekezett a Vatikán kedvében járni V. Sixtus pontifikátusa (pápai kormányzási idő) alatt is.

Sikeres külpolitikát folytatott: legyőzte IV. (Rettegett) Iván orosz cárt, és tervbe vette a török kiűzését is, sőt felsejlett országunk újraegyesítésének szándéka is. Nagyratörő terveit halála törte derékba, dinasztiaalapítása nem sikerült.

Dobszay Tamás: Kossuth Lajos

A XIX. század egyik magyar meghatározó egyénisége volt, mind a reformkorban, mind a forradalom és szabadságharc idején, mind pedig a későbbi emigrációs évei alatt a magyar haza üdvén munkálkodott. Dobszay Tamás Kossuth Lajos című könyvében markánsan rajzolja meg pályáját, annak felívelő és hanyatló szakaszait bő adatolással mutatja be.

Megismerhetjük hiteles országgyűlési tudósítóként, aki a parlament bezárása után a megyei törvényhatóságok sérthetetlenségéért állt ki. Ez az időszak a reformkor, mely a függetlenség és a polgári haladás jelszavát tűzte zászlajára. Széchenyi István gróf, báró Wesselényi Miklós és báró Eötvös József voltak a vezéralakjai. Ezen törekvések vezérelték Kossuth Lajost is, aki hamarosan a kor vezéralakja lett.

A reformerek megfélemlítése bebörtönzésekkel (Kossuth, Wesselényi, Lovassy László) nem vezetett eredményre, az országgyűlés kikényszerítette az amnesztiát. Kossuth tetterősen, szándékaiban megacélozva került ki a börtönből. A bécsi udvar taktikából segítette szerkesztői álláshoz, a cenzúra szelídítő erejében és a szerkesztő anyagi függésében bízva, de számításai nem váltak be. A politikus a Pesti Hírlapban vezette be a vezércikket mint műfajt, ami újdonság volt akkoriban, valamint megalkotta a politikai vezércikk fogalmát. A cenzúra tehetetlen volt. Kossuth programjának gerincét a kötelező örökváltság (a jobbágyfelszabadítás egyik formája) és a közteherviselés alkották, de a magyar ipar védelmében létrehozta a Védegyletet is. Egyre inkább szembekerült Széchenyivel, aki az udvarral történő megegyezés híve volt, s a változtatások vezetését a főnemességnek szánta.

Az ezernyolcszáznegyvennyolcas forradalmak a magyar ügynek új lendületet hoztak A pozsonyi országgyűlésen Kossuth magához ragadta a kezdeményezést: március 3-i beszédében mélyreható változásokat követelt, többek között Ausztria népeinek is alkotmányt. A bécsi és a pesti forradalmak hatására az udvar meghátrált, elfogadta a követeléseket, gróf Batthyány Lajos miniszterelnök lett, és a kormányban helyet kapott Kossuth Lajos is: a pénzügyminiszteri bársonyszékbe ülhetett bele. Az új országgyűlés többségét a liberális nemesség, kisebbségét a radikálisok alkották. Lázas törvényhozói munka következett, minek eredményeként sikerült egy polgári államrendszer alapjait lerakni.

Később a forradalmakon lassan úrrá lett bécsi kormány igyekezett visszavenni engedményei egy részét, s a Magyarországon élő nemzetiségeket a magyarok ellen fordította. A kormány próbálta megnyerni magának a parasztságot (kedvezmények), hadseregfejlesztést foganatosított, s megkezdte a Kossuth-bankók kibocsáttatását. Az udvar és a magyarok közt kenyértörésre került sor: Jellasics támadott, a magyar kormány két fő kivételével lemondott, az udvar birodalmi biztost jelölt ki, akit a nép felkoncolt. Miután az országgyűlést az udvar feloszlatta, létrejött az Országos Honvédelmi Bizottmány. Élet-halál harc vette kezdetét. Az OHB vezetőjeként Kossuth teljhatalommal intézte az ügyeket, miközben a hadsereg megpróbált helytállni, Ferenc József pedig az általa kibocsátott Olmützi Alkotmányban Magyarországot beolvasztotta a Birodalomba.

Az ellentmondásos fogadtatású Függetlenségi Nyilatkozat sajnos nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket: a nagyhatalmak nem ismertek el bennünket szuverén államnak. Ráadásul Bécs orosz segítséget kapott, ezzel a hadszíntéren is válságosra fordult a helyzet. A katonai túlerő és a hadvezetési hibák közösen vezettek a vereséghez. Kossuth a teljhatalmat Görgei Artúr kezébe adta, maga török földre menekült társaival. Görgei pedig letette a fegyvert.

Kossuth hosszú török emigrációs évei után az Egyesült Államokba ment, de előtte felkereste Nagy-Britanniát is. Rokonszenven kívül tényleges támogatást nem sikerült elérnie. Nem tudtunk profitálni sem az itáliai háborúban, sem a porosz-osztrák háborúban adódó Habsburg nehézségekből; Magyarországon viszont jó politikai érzékkel és az osztrák-magyar egymásra utaltság kényszerével tető alá hozták a kiegyezést, melyben oroszlánrészt Deák Ferenc, a haza bölcse játszott.

Az emigrációban szövögetett közép-európai föderációs alkotmánytervek időszerűségüket veszítették, és a magyar politikusok körében sem volt rá különösebb fogadókészség. Kossuth a kiegyezést kárhoztatta (Cassandra-levél), úgy látta, hogy Ausztriával kötve össze sorsunk, vele fogunk bukni (ez később – más körülmények között – sajnos be is következett, de a kiegyezés egy több évtizedes dinamikus gazdasági fejlődésünkhöz nyitott utat).

A politikus halálakor Ferenc József nem engedélyezte számára az állami temetést, ezért azt Budapest városa vállalta magára.

Csiszár Antal

A cikksorozat korábbi részei:
1. rész: Zsoldos Attila: IV. Béla és Bertényi Iván: Nagy Lajos
2. rész: Szovák Kornél: Szent István és Font Mária: Könyves Kálmán
3. rész: Oborni Teréz: Bethlen Gábor, Gebei Sándor: II. Rákóczi Ferenc és Estók János: Deák Ferenc
4. rész: Pálosfalvi Tamás: Hunyadi Mátyás, Turbucz Dávid: Horthy Miklós, Rainer M. János: Nagy Imre
5. rész: Földes György: Kádár János
6. rész: Hausner Gábor: Zrínyi Miklós
7. rész: C. Tóth Norbert: Luxemburgi Zsigmond
8. rész: Kozári Monika: Andrássy Gyula
9. rész: Ifj. Bertényi Iván: Tisza István
10. rész: Kalmár János: Mária Terézia