Annyit hadd hangsúlyozzak már az elején: nem sok értelme van a könyvet az előző két kötet nélkül olvasni. A határ önállóan is értelmezhető, de a korábbi két könyvvel lesz teljes. A regény cselekménye rendkívül összetett és szerteágazó, rengeteg szereplővel és mellékszállal. Több olyan karakter is felbukkan, akiket a Drogháborúból és A kartellből ismerünk, némelyikük visszatérése kellemes meglepetés.

A sztori dióhéjban: Art Kellert szenátorok egy csoportja rábeszéli, hogy vállalja el a DEA igazgatói posztját. Keller beleegyezik, mert úgy érzi, tud még harcolni a heroinjárvány ellen. A nyomozást ezúttal Washingtonból irányítja, és új stratégiát követ. Azt felfogta, hogy egy kartellvezér kiiktatása csak egy megüresedett pozíciót eredményez, és tucatnyian ugranak, hogy betöltsék azt, a korábbiaknál is véresebb konfliktust zúdítva Mexikóra. De mi történne, ha a heroin ellenértékére fókuszálna, és az északról délre áramló pénzre csapna le? A kábítószert kizárólag készpénzben mérik, még soha senki nem fizetett érte bankkártyával. A piszkos pénzt viszont tisztára kell mosni, és itt jönnek képbe a Wall Street szereplői, akiknek időnként sürgősen pénzre van szükségük, hogy egy-egy lyukat betömjenek. A Wall Streeten viszont épp azoknak a politikusoknak vannak érdekeltségeik, akik Kellert a DEA igazgatói székébe ültették. Meg az Egyesült Államok elnökének.

A határ déli oldalán dúl az immár szokásos háború a plazákért, az útvonalakért és a piaci vezető szerepért, és a háború áldozatokat szed. Ártatlan gyerekek és felnőttek hullanak, a Barrera vezette Sinaloa kartellt több szervezet is támadja, és az egymás torkának ugró korábbi szövetségesek csak későn jönnek rá, hogy a szálakat a háttérből egyetlen személy mozgatja, éppen úgy, hogy a végén minden az ő kezében összpontosuljon.

A közel 900 oldalas könyv egyszerűen letehetetlen. A szereplők zseniálisak, a párbeszédek pörgősek, a tempó mindvégig feszes, az embernek olvasás közben felmegy a pulzusa. Winslow úgy ír, mint senki más, a jelen idejű elbeszélés, a filmszerű jelenetek, az intelligens váltások, az akciójelenetek leírása, a szereplők vagánysága mind olyan jellemzők, amelyektől A határ egy egészen kivételes könyv. És akkor külön szólnom kell a sorok közé rejtett társadalomkritikáról, illetve a politikai szereplők felé megfogalmazott, burkolt vagy nyílt, mindig őszinte bírálatról. Az utalások és célzások megértéséhez elengedhetetlen egyféle tájékozottság; ha nem követed az aktuális (amerikai) politikai eseményeket, akkor megtörténhet, hogy némelyek nem érnek célba nálad.

A regény cselekménye 2012 és 2018 között zajlik. Keller éppen a DEA igazgatója, amikor az amerikaiak elnököt választanak, és a Fehér Házba a választások után új ember költözik. Az előző (leköszönő) elnököt Winslow a nevén nevezi: ő Obama, az Egyesült Államok első színes bőrű elnöke. Az új elnök viszont (akivel a cselekmény elején, valamikor 2014-ben még mint esélytelen jelölttel ismerkedünk meg) kitalált személy, bizonyos John Dennison – ám Winslow Donald Trump tulajdonságaival ruházza fel: a showbusiness egykori sztárja, az ingatlanüzletben is komoly érdekeltségei vannak, valóságos Twitter-huszár; és Donald Trump szavait adja a szájába: „Hatalmas falat építek a mexikói határra, és nálam jobban senki nem ért a falak építéséhez. Óriási fal fog állni ott, délen, és tudják, ki fogja megfizetni az árát? Mexikó.” (390-391. oldal, és itt az eredeti); „Nagyon rossz hombrék jöttek hozzánk, de mi kipateroljuk őket.” (619. oldal, a negyedik könyv harmadik fejezetének mottója, a regénybeli John Dennison szavai – a valóságban Trump egyszer szó szerint ugyanezt mondta).

Ha valaki követi Don Winslow Twitter-bejegyzéseit és írásait, az tudja, hogy a szerző Donald Trump keményvonalas kritikusainak egyike, de ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy egy józan ítélőképességű, rendkívül intelligens, racionálisan gondolkodó ember. A határ egy kitalált sztori, amelyet napjaink eseményei ihlettek, a karakterek némelyikét pedig létező közéleti szereplőkről mintázta. Rengeteg az áthallás, a finom, árnyalt irónia átszövi az egész szöveget, a regény (és a trilógia) lezárása pedig némiképp optimista. Noha Winslow egy kegyetlen, sötét világot ábrázol, a végén azt sugallja, hogy van még remény, hogy a rossz, ha méltó büntetését nem is nyeri el, a jó fölött nem tud végérvényesen győzedelmeskedni.

Simon Attila
Forrás: olvasoterem.com