117

Szép viráglelkünk egy kiállítás képein

Quentin Tarantino: Volt egyszer egy… Hollywood – filmkritika

volt-egyszer-egy-hollywood

A Volt egyszer egy… Hollywood legnagyobb érdeme az a mágiája, hogy visszaállítja, ha csak néhány órára is, Sharon Tate életét. Aki előtt annyi minden állt, bizony, az egész élet, s azt kapta, amit a legkevésbé sem érdemelt.

Quentin Tarantino azokat is moziba vonzza, akik egyébként neten néznek filmet: a Hollywood a negyedik vetítési héten a maga közelítően 500 ezres nézőszámával biztosan vezeti a hazai listát. Világviszonylatban már premierje hétvégéjén (!) behozta költségvetésének felét, jelenleg éppen négyszerezni készül azt.

Egyszer, hol nem

A Hollywood az angolszász mesekezdést viseli címként, doku- és fikciós elemeket vegyít, majd mesefordulattal zárul. A kettő között ott húzódnak az álomgyár gyilkos hatalmi játszmái, a lelketlenség, a kegyetlenség. Tarantino láthatóan sokat tesz ez ellen, a szenny azonban kellően érzékeny rendező esetében átüt a szándékon, s erre a Hollywood az egyik legutóbbi példa.

Az alapkép szebb nem is lehetne: Rick Dalton (Leonardo DiCaprio), megannyi tévésorozat és westernfilm hőse álomházban él a hollywoodi Cielo Drive-on, luxus Cadillac-jét személyi titkár, Cliff Booth (Brad Pitt) vezeti, aki egy személyben állandó kaszkadőre és jó barátja is. Tündérmese, az ám: Ricknek még az is gondot jelent, miből fizesse Cliff bérét. A sofőr csak részben felvágás, ugyanis ittas vezetésért elvették a sztár jogosítványát. Rick óriási önfegyelemmel igyekszik tartani a látszatot, de esténként egyedül tökrészegre issza magát. Karrierje leszálló ágba került, s erre Marvin Schwarz (Al Pacino), a dörzsölt ügynök, oly sok felívelő és leáldozó csillag ismerője is figyelmezteti. Azt ajánlja, forgasson spagettiwesterneket Olaszországban.

Az egykor felesége megölésével gyanúsított Cliff nem kíván visszakapaszkodni a sztárelitbe. Mintha egy hardboiled krimiből lépett volna ki, olyan laza, kiábrándult, előítéletmentes. Igazságszeretete az észszerűség határain belül marad, nem szorul egócsatákra, egyszóval rég túl van jón-rosszon, bár a küzdelmek sebeit örökre magán viseli kívül is, belül is. Nagyon megfelel neki, hogy munkaadóján, Ricken kívül csak a kutyájával ápol kapcsolatot, ahogyan az is, hogy egy lepukkant lakókocsiban lakik egy ótvar autósmozi mögött.

Az irigykedő kívülrekedtek mindezt nem látják. Azok, akik hiába ácsingóznak pénz és elismerés után, tisztában vannak vele, hogy csak valami nagy dobással jutnak be a hírnév Paradicsomába. A következő generáció a virággyerekeké, akiket Sharon Tate (Margot Robbie) annyira kedvelt, férje, Roman Polanski (Rafal Zawierucha) pedig határozottan rühellt. Az ő „elitkommandójuk” George Spahn (az időközben elhunyt, Tarantino-ikon Burt Reynolds helyett Bruce Dern) birtokán állomásozik. A nyolcvanéves, csaknem teljesen vak öregember korábban gyakran adta bérbe Los Angeles-i farmját westernek forgatására, melyekben Rick és kaszkadőre is sokszor dolgoztak. Cliff erre a farmra fuvarozza haza a zsengécske, 15 éve dacára nagyon durván kokettáló Pussycatet (Margaret Qualley). Arra nem jut figyelem, még csak nem is utal rá a történet, milyen élete lehet annak a kislánynak, aki egy autóstoppért a testével fizetne, és nőiségét ért kritikaképpen, megrökönyödve veszi tudomásul, hogy a „balek” Cliff nem akarja kihasználni az alkalmat. A férfinak hosszú, baljós jelenetek során kell átverekednie magát (szó szerint), hogy üdvözölhesse Spahnt, egykori munkatársát. A szektaszerűen összezáró „család” tagjai egyenként úgy-ahogy kordában tarthatók, falkában azonban vészjóslóan ijesztőek. Charles Manson (Damon Herriman) a maga 157 centijével – ismét egy kihagyott odafigyelés: az alacsony férfiak hatalmi játszmái általában rendkívül veszélyesek – olyan egyértelműen a vezetőjük, hogy hangos szóra sincs szüksége az irányításukhoz. Cliff számára hamar világossá válik, hogy Spahn bérleti pénz helyett természetbeni szolgáltatásokat kap a „család” lánytagjaitól. Afölött is átsiklik a film, hogy magányos tinédzser lányok mi mindent megtesznek azért, hogy befogadottnak, családhoz tartozónak érezhessék magukat. Cliff stílusa és formátuma ugyan elégséges a falka távoltartására, ám a néző fellélegzik, amikor sértetlenül hagyja el a peace, love, freedom-tábort.

A történet lassan kanyarog, hasonló részletességgel kapunk ízelítőt egy filmforgatásból, amelynek során Cliff leiskolázza a hetvenkedő Bruce Lee-t (Mike Moh), Rick pedig alapos leckét kap a pöttöm Truditól (az ígéretes Julia Butters).

Mi a korszakhatár?

A film rajongói leginkább azt emelik ki, hogy Tarantino méltó emléket állít a „régi, szép álomgyári életnek”, amely az 1969. augusztus 8-ról 9-re virradó éjszaka, a nyolc és fél hónapos terhes Sharon Tate és barátainak barbár lemészárlásával ért véget. A rendező-forgatókönyvíró olyan igaz élvezettel merül el az 1960-as évek végének a tragédiát, ezt az ép ésszel felfoghatatlan horrort megelőző hollywoodi mindennapokban, hogy alkotása méltán megérdemli kedvelőitől a szerelmeslevél-megjelölést. Szép és nosztalgikus, a gaztettek 50. évfordulójára időzített tisztelgés egy örökre letűnt, ártatlanságát akkor és úgy elvesztett korszak előtt – így a rajongók.

A Volt egyszer egy… Hollywood feltehetően nem kriminológusoknak vagy filmtörténészeknek készült. Ők ugyanis tisztában vannak azzal, hogy Hollywood a kezdetektől nem szűkölködött horrortörténetekben. Ha csak a pletykával tönkretevő két bulváríró, Hedda Hopper és Luella Parsons párharca lett volna (az is minimum ezerperces történetet érdemelne)! De erőszaktól gyilkosságig minden megtörtént itt is, ahogy a világ egyéb, kevésbé kitüntetett helyein. A hollywoodi bűntényeket az az eljárás teszi különlegessé, ahogyan a stúdiók – a politikai szcénához hasonlóan – az üzletmenet zökkenőmentessége érdekében igyekeztek eltitkolni azokat.

Tarantinonak persze jogában áll a maga Hollywood-történetében a Tate-gyilkosság iszonyatát korszakhatárnak tekinteni, nekünk azonban nem kötelező mindent készpénznek vennünk, amit a Mester állít. Ellenkezőleg. Érdemes abba is belegondolnunk, mi rejlik Tarantino jelen opusza hommage-gesztusa mögött.

Újrajátszás vs értelmezés

Nyilatkozatai alapján Tarantino a maga legendás tudatosságával tűpontosan prognosztizálta, meddig érdekli a filmkészítés. Még egy filmet ígér rajongóinak, s azzal befejezi, jelentette ki. Ez is egyik oka a Hollywoodot övező különleges érdeklődésnek, valamint annak, hogy előtérbe került a film értelmezési tartományának kiterjesztése a most már csaknem teljesnek tekinthető életműre.

A Volt egyszer egy… Hollywood támogatja is ezt a kiterjesztést, hiszen alkotója mindenható rendezőként – aki, ha a narratológia szakzsargonjától eltekintünk, valójában egy játékboltba beszabadult gyerek – úgyszólván katalogizálja, mit szeretett annyira a trash vagy a B-től Zs-ig terjedő címszavakkal ellátott olcsó tucatáru tv- és mozidarabokban. A cselekmény úgy indázik minden elképzelhető irányba, hogy az említett játékbolti gyereknek alkalma adódjon a „ha már itt vagyok” dramaturgia mentén azon helyben megmutatnia: azokat az általa csodált kunsztokat ő is simán meg tudja csinálni. És éppenséggel ez okozza azt, amit soha nem gondoltunk volna, hogy megtörténik: Tarantino unalmasnak bizonyul.

Ha félretesszük azt a vélekedésünket, hogy egy korszak elmúltával legyártani mondjuk egy fröccsöntött tévésorozat mutatványdarabját talán nem is akkora spílerség, még mindig marad az, hogy stílusgyakorlatokat akkor érdemes készíteni, ha nem puszta utánzatot akar letenni az alkotó arra a bizonyos asztalra.

Arról nem is szólva, hogy az idézetgazdag filmek akkor működnek, ha az alaptörténet kellően összerántja a több irányba széttartó ötlethalmazt. A Volt egyszer egy… Hollywood esetében erről sajnálatosan nincs szó. Inkább egy felkészülési munkára emlékeztet; a lassan csordogáló, sokszorosan elágazó történet különb s különb helyzeteiben a Mesternek eszébe jut valami, azt ott helyben, rögtön meg is csinálja. Hosszasan próbálgatva (hangsúly a „hosszasan”-on) az ízlelgetett légkört, ahogyan azt stílusgyakorlatok során szokás mondjuk filmiskolákban, hogy a növendék kezében készségszinten benne legyen a mesterség minden csínja-bínja. Tarantino teheti, ő a stúdiórendszeren belül – a Weinstein-korszak negyedszázadával történt szakítását követően is – teljes szabadságot élvez. A piacon sokszorosan bizonyított, nézővonzó márkanév azt tesz, amit akar. Sajnálatosan dramaturgiai kontroll nélkül készült Hollywoodja úgy működik, mint az Egy kiállítás képei: sok, egymással semmilyen kapcsolatban nem lévő stílust („képet”) köt össze a séta-motívum, ami ezúttal maga az elsődleges cselekmény.

Tarantino a saját munkáit is az idézetek közé emeli, többek között a Becstelen brigantyk emblematikus, a történelmet hamleti gesztussal helyretoló jelenetének kifigurázásával. Értőn nevetünk, ám a Hollywood ironikus szekvenciakerete az eredeti jelenet lényegét, a katartikus, drámai erőt vonja ki a Briganty-képsorból, súlytalan, puszta viccelődés-sorba állítva azt. Erről a hatásmechanizmusról spoilermentesen csak annyi elmondható: egyfelől az irónia nemigen kedvez a drámaiságnak, másfelől Tarantino e gesztussal úgy relativizál, hogy visszamenőleg tesz semmissé egy nagyon fontos drámai gesztust. Egy másik tündérmesét, amelyben lehetséges volt a gonosz legyőzése.

Nosztalgikus elégia

A Hollywoodban megidézett Tate-film, a Bontóbrigád (1968) önmagában véve tucatáru, kevéssé eredeti fordulatokkal és poénokkal. Kortárs értékeléséhez ugyanakkor hozzájárul az idő-faktor: az eredeti alkotáshoz emlékek adódtak. A jelen Tarantino-idézésben a fájdalmas nosztalgikusság a fő hatáselem. Sharon Tate tragédiájának ismeretében toronymagasra emelkedett mindennek az értéke, ami az iszonyat előtt történt. Így ennek a közhelyesnél nem jobb B-mozinak is.

A Hollywood hangsúlyairól sokat elárul, hogy még a „szerelmeslevél Hollywoodhoz”-értelmezést ünneplő kritikusok jó része is halványnak ítélte Tate karakterét a két főszereplő férfi mellett, egyenesen macsónak tartva a filmet. Érdemes szembenéznünk azzal, hogy Tarantino úgyszólván mindent képes eladni rajongóinak annak, aminek ő akarja, s úgy tűnik, nem is téved. A Hollywood érzelmi alapja két meglett férfi barátsága – s ekként olyan egyenlőtlen viszonyt fogadtat el, amely meghatározóan alá-fölérendelt helyzet. Csak azért nem a kiszolgáltatottság a megfelelő szó, mert a Pitt játszotta Cliff olyannyira eltávolodott a világtól, annyira független és szabad, amennyire ember csak képes, s nem lehet semmilyen értelemben kiszolgáltatott. A másik tarantinós bűvölet, hogy a történet több ízben a színész alteregójaként hivatkozik a kaszkadőrre, noha ők ketten nem csak nem hasonlítanak egymásra, de más korosztályba is tartoznak.

A macsó túlsúly, illetve a szanaszét indázás miatt sajnálatosan eljelentéktelenedik a Tate-vonal, amely a tündérmese-filmcímet indokolja. Mert pompásan hangzik, hogy Hollywood aranykora, meg szerelmeslevél, ám a Kutyaszorítóban vagy a Jackie Brown rendezője meglehetősen tisztában van a hatalmi játszmák és az árulás természetrajzával. Arra, hogy ezeket a játszmákat maga is mesterfokon űzi, Uma Thurman nyilatkozata a közvetlen bizonyíték, a közvetett pedig a karrierje.

Ha már karrier: a Tarantino-kanonizáció folyamatának minimum érdekes állomása a Roger Avary-vel való munkakapcsolata, barátsága. Ugyanabban a videotékában dolgoztak, együtt kaptak Oscart a Ponyvaregény (1994) forgatókönyvéért. Tarantino pályája üstökösként ívelt fölfelé, Avary-nek a lassú önfelszámolás jutott. Még 2009-ben is olvashattunk olyan elemzést, amely Avary-t tartotta többre („A QT-féle ötdolláros mozishake-ek mellett a Döntő pillanat egy erős fekete.”). Mára ezek a hangok elhallgattak. Tarantino megkérdőjelezhetetlen ikonná vált, akitől a közhelyek is teljes elfogadottságra találnak.

Hollywood napjainkig macsó, s mert az 1960-as években jóval inkább az volt, a Tate-hez hasonló napsugár-tisztaságú, boldog lányok nem sokáig maradhattak önazonosak abban a közegben. Hogy a boldogságuk, belső nyugalmuk milyen irigy erőket szabadíthat el, arról számos film szól többnyire thriller formában. Tarantino feltehetően nem tud mit kezdeni a jóság jelenségével, emiatt idealizálja – az ideák azonban gyöngén mutatnak a vásznon.

A Hollywood laposságát kritikusai szerint az okozhatta, hogy a film munkálatai során kirobbant a #metoo mozgalom, s a botrány miatt Tarantino negyedszázad után taktikusan kiiktatta életéből és munkájából barátját, a biztos értékítéletű filmmágus Harvey Weinsteint. Feltehetően eljutottak hozzá azok a hangok is, amelyek a #metoo túlcsapásaként nemkívánatosnak tekintették az ő személyét is Hollywoodban, s nem csak amiatt, mert oly hosszú ideig nem tett semmit, noha tudott Weinstein erőszaktevéseiről.

Akár így, akár úgy, erőtlenek azok a jelenetek, amelyekben az egyébként elsőrendű Margot Robbie-t láthatjuk tüneményes Sharon Tate-ként. Spoilermentesen lehetetlen szólni arról, mi mindent implikál a Hollywood történetvezetése, illetve befejezése. A valóságban senki és semmi nem tudta megmenteni a huszonhat éves, nyolc és fél hónapos terhes Tate-et. A Hollywood legnagyobb érdeme az a mágiája, hogy visszaállítja, ha csak néhány órára is, annak a fiatal nőnek az életét. Aki előtt annyi minden állt, bizony, az egész élet, s azt kapta, amit a legkevésbé sem érdemelt.

Margot Robbie és Sharon Tate. Debra Tate, Sharon húga sírt a vetítésen. „Azért sírtam, mert Margot-nak pont olyan hangja volt, mint Sharonnak. A hangtónusa annyira tökéletesen Sharoné volt, hogy mélyen megérintett, olyannyira, hogy potyogni kezdtek a könnyeim, még az ingem is tiszta víz lett tőle. Végre ismét láthattam a húgomat… majdnem 50 év elteltével.” (forrás: TheGeek)

Roger Ebert 1992-es megállapítása így, Tarantino pályája vége felé (már persze, ha elhisszük a visszavonulását) egyre inkább aktuális: „Most, hogy már tudjuk, Quentin Tarantino képes olyan filmet rendezni, mint a Kutyaszorítóban, ideje továbblépnie, és egy jobbat csinálnia.” Ezzel a továbblépéssel még adós nézőinek Tarantino.

A filmnek vitathatatlan érdeme, hogy nem akarja újrajátszani a Tate-gyilkosságot. A Brigantykban lehetséges volt a lehetetlen. A Hollywood addig megy el, ameddig csak lehet, hogy ne történjen meg, aminek nem szabadott volna. Mint az álomgyár termékeiben. Annak eldöntése a nézőre marad, hogy ez megkerülése-e a tragédiának. Ahogy annak eldöntése is az ő feladata, segíti-e őt az életben ez a fajta tündérmese. Egyszer volt, hol nem volt. A rajongók pedig lázasan találgatnak, mi lesz Tarantino legutolsó filmje.

Volt egyszer egy … Hollywood (Once Upon a Time... in Hollywood)
amerikai-angol dráma, thriller, 159 perc, 2019
írta és rendezte: Quentin Tarantino
operatőr: Robert Richardson
vágó: Fred Raskin
producer: David Heyman, Georgia Kacandes, Shannon McIntosh, Quentin Tarantino
szereplők: Margot Robbie, Leonardo DiCaprio, Brad Pitt , Sydney Sweeney, Timothy Olyphant, James Stacy, Dakota Fanning, Al Pacino, Margaret Qualley, Kurt Russell, Luke Perry, Damon Herriman, Michael Madsen, Bruce Dern
forgalmazza: InterCom
bemutató dátuma: 2019. augusztus 15.

Boronyák Rita
Forrás: filmkultura.hu

2019.09.30