A felvételen Edoardo Müller vezényletével közreműködik az Orchestra e Coro dell’Academia Nazionale di Santa Cecilia, a Banda Musicale della Guardia di Finanza, Lawrence Brownlee, Roberta De Nicola, Corrado Amici és Carlo Putelli. DiDonato-t 2010-ben Gramophone Awards díjjal jutalmazták két kategóriában, ő lett az Év művésze, és ezzel az albumával az Év vokális felvétele kategóriában is elnyerte a díjat.

Az album címe egyértelmű utalás arra, hogy Gioacchino Rossini (1792-1868) a spanyol múzsájának is nevezett Isabella Colbran számára számos operájának női főszerepét komponálta, mégpedig hangi adottságainak megfelelően. Colbran a 19. század egyik legjelentősebb és legismertebb énekesnője volt, egyben az első operadívák egyike, hangja olyan nagy terjedelemmel rendelkezett, hogy pályafutása során mezzoszoprán és szoprán szerepeket egyaránt énekelt, továbbá kiváló koloratúrkészséggel és nagy kifejezőerővel, valamint figyelemre méltó színészi tehetséggel bírt.

Joyce DiDonato minden kétséget kizáróan napjaink egyik Rossini specialistája, az itáliai zeneszerző két leghíresebb vígoperájának, A sevillai borbélynak és a Hamupipőkének női főszerepeit a világ számos pontján, számtalan alkalommal énekelte és alakította, sokszor éppen ezekkel a szerepekkel azonosították. Ezen az albumon a Colbran-repertoár segítségével mutatja meg képességeit és Rossini muzsikája iránti elhivatottságát.

Isabella Colbran (a lenti képen) zenész családból származott, édesapja a spanyol királyi udvar muzsikusa volt. Zenei tanulmányait szülőhazájában kezdte, később a spanyol királyné ösztöndíja révén Franciaországban, a neves szoprán-kasztráltnál, Girolamo Crescentininél tanulhatott. 16 éves korában már koncertfellépése is volt Párizsban.

Pályafutása kezdetén igazi áttörésre a milánói Scala színpadán került sor 1808. december 26-án, amikor Giuseppe Nicolini (1762-1842) Coriolano című operájának Volunnia szerepét énekelte és alakította. Ezt követően Itália legjelentősebb operaházaiban lépett fel, a bolognai Teatro Comunale, a velencei La Fenice, a római Teatro Valle és Teatro Argentina közönsége egyaránt csodálhatta művészetét.

1811-től Nápolyban szerepelt, Giovanni Paisiello (1740-1816) Nina, o sia La pazza per amore című operájában debütált a Teatro del Fondo-ban, ahol később Mozart Don Giovanni és Figaro házassága című operáiban is színre lépett. A Teatro San Carlo-ban Gaspare Spontini (1774-1851) La vestale (A vesztaszűz) olasz premierjén szerepelt először. Ebben a színházban vált végül igazi primadonna assoluta-vá, a közönség és a nápolyi király egyaránt csodálta.

A színház vezetője, Domenico Barbaja (1777-1841) 1815-ben szerződtette Gioacchino Rossinit, aki ettől kezdve 1823-ig számos opera női hősnőjét álmodta meg Colbran számára. Rossini ezen időszak alatt komponálta legfontosabb és legjelentősebb operáinak legnagyobb részét, beleértve valamennyi komoly operáját. Olyan szerepeket komponált a nagyszerű énekesnőnek, amelyekben kiemelkedő színpadi jelenléte révén, virtuozitásával és színészi képességeivel brillírozhatott. Az Elisabetta regina d’Inghilterra (Angliai Erzsébet) (1815) címszerepét, az Otello-ban (1816) Desdemona-t, az Armida (1817) címszerepét, a Mosè in Egitto-ban (1818) Elcía-t, a Ricciardo e Zoraide-ban (1818) Zoraide-t, az Ermione (1819) címszerepét, a La donna del lago-ban (A tó asszonya) (1819) Elena-t, a Maometto II-ben (II. Mohamed) (1820) Anna-t és a Semiramide (Szemirámisz) (1823) címszerepét énekelte és alakította Colbran.

Rossini és Colbran művészi együttműködésük során egymásba szerettek, noha a spanyol díva nyolc évvel volt idősebb a zeneszerzőnél, aki azonban teljesen belehabarodott az énekesnőbe. Bolognában szűk körben, 1822-ben házasodtak össze. Ugyanebben az évben Bécsbe utaztak, ahol a Kärntnertortheaterben Barbaja Rossini évadot szervezett. Erre a turnéra új operát komponált Rossini Zelmira címmel, amelynek a címszerepét szintén Colbran énekelte, továbbá az Elisabetta és a Ricciardo e Zoraide operákat is előadták Bécsben, ahol óriási sikert arattak.

Érdekesség, hogy számtalan olyan aspektusa van Colbran művészetének, amely az utókor számára mindörökre rejtély marad. Alapvető a felmerülő kérdések közül, hogy napjainkban szerepeit szopránok vagy mezzoszopránok énekelhetik-e? Karrierje kezdetén kétségkívül szoprán volt, mire azonban Rossinivel megismerkedett és főszerepeket írt neki, hangja már jelentősen sötétebbé vált, és a Rossini által írt szerepek már nem igényelték hangjának felső regiszterét. Colbran hangjában azonban már 1815-ben a kifáradás jeleit vélték felfedezni, de például a bécsi turnéról írt beszámolók kiemelték nagyszerű hangi képességeit. 1820 során Velencében a Maometto II előadásai során állandóan indiszponált hangi állapotban lépett fel, az Allgemeine Musikalische Zeitung munkatársa egyenesen úgy fogalmazott, hogy „Rossini feleségének vége”. 1821-ben kelt levelekben is arról írtak, hogy ugyan folytatja az énekelést, de inkább vissza kellene vonulnia. A Semiramide (Szemirámisz) című opera volt az utolsó, amelyet Rossini felesége számára írt, egyben az utolsó olyan zenedrámája, amelyet Itáliában mutattak be. 1823. február 3-án tartották az ősbemutatót a velencei Teatro La Fenice-ben. Óriási sikerük volt, március 17-ig 28 előadást tartottak. 1823 decemberében Colbran és Rossini Londonba utaztak, ahol az előkelő társaság számára mintegy hatvan mini koncertet adtak, ezeken Rossini zongorán kísérte feleségét. 1824-ben a londoni King’s Theatre-ben a Zelmira-ban lépett színpadra Colbran, azonban az előadás teljes kudarcba fulladt, végül ez lett az utolsó nyilvános fellépése. Ezt követően végleg visszavonult a színpadtól.

Hogyan is történt mindez, pontosan soha nem fogjuk megtudni. Rossini nagyszerű zenéket komponált Colbran számára, nehezen képzelhető el, hogy egy zeneszerző ilyen kincsekkel ajándékozott volna meg egy olyan énekesnőt, aki már maga mögött hagyta fénykorát. Úgy tűnik, hogy Isabella Colbran hangja egy-egy előadás során nehezen melegedett be, éppen ezért Rossini az operák fele után komponált csak szólószámokat Colbran számára, aki az áriák előadásáig különböző együttesekben melegíthette be torkát.

Visszavonulását követően a Rossini házaspár 1824 és 1829 között Párizsban élt, azonban 1832-től a zeneszerzőnek új élettársa volt, emiatt egyre ritkábban találkoztak. Isabella Colbran 1845. október 7-én hunyt el, Bolognában temették el.

DiDonato albumán az Armida-ból, a La donna del lago-ból, a Maometto II-ből, az Elisabetta, regina d’Inghilterra-ból, a Semiramide-ból és az Otello-ból hangzanak el áriák és részletek.

Joyce DiDonato (a fenti képen) így nyilatkozott a Colbran-szerepekről: „mindig érdekeltek ezek a részletek, szokatlan hangterjedelmük, vad és tüzes temperamentumuk, kockázatos hangi szakaszaik miatt. Zenei pályafutásom jelentős idejét töltöttem Rossinivel, mekkora örömöt jelent a számomra felfedezni azt a meghitt világot, amelyben a szerelmes komponista oly csodálatos zenéket írt Isabella, a múzsája számára”.

Ősze Mária

Felhasznált irodalom: Opera képes enciklopédia összeáll. Stanley Sadie; wikipedia; Philip Gossett: Rossini’s Spanish Muse című írása Joyce DiDonato Rossini: Colbran, The Muse című albumának kísérőfüzetében

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a kép készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 2. kép; 3. kép.